Ha nem mersz, nem nyersz

Egy kis szerelem, egy kis nyomozás, sok ismétlés és a végtelenségig elnyújtott történet – így jellemezhetném legrövidebben Weninger Andrea második regényét. Kár, hogy ennyire hosszú, és hogy nem Magyarországon játszódik a cselekménye.

Adott egy karrierista újságírólány (June Hunt), egy FBI-ügynök (Gary Beecham) és egy rejtélyes üzletember (Clive Wilson). Az újságírólány új kihívást keres, és a rejtélyes üzletemberről írna egy komolyabb riportot, ám ehhez közelebb kellene férkőzni az alanyhoz. Az üzletember új dadust keres a gyereke mellé, így az előző problémára adott is a megoldás, gyakorlatilag jó magasra fel van dobva a labda, csak le kell csapni. Az FBI-ügynök mindeközben azt szeretné kifürkészni, hogy honnan származik az üzletember vagyona, és az információk begyűjtéséhez egy beépített emberre lenne szüksége. Tulajdonképpen a labdát még az előbbinél is magasabbra dobjuk. Talán már túl magasra. Weninger Andrea a második regényével nagy fába vágta a fejszéjét. A gond az, hogy ő maga választotta meg a baltát és a fát is. A kevesebb több lehetett volna.

A cselekményről sokkal többet nem mesélhetek el, mint amit az első bekezdésben már leírtam. Az alaphelyzet annyira klappol, hogy ilyenre nem volt még példa a történelemben: June Hunt Clive Wilson gyerekének dadusaként állást vállal a kacsalábon forgó palotában, de előtte még összejön Gary Beecham FBI-ügynökkel, így kettős küldetéssel vonul az oroszlán barlangjába. Ha mindehhez még annyit mondok, hogy rózsaszín, akkor nem fogsz azon sem meglepődni, hogy az események előrehaladtával egy teljesen szabályos, egyenlő szárú szerelmi háromszög fog kirajzolódni. Hogy aztán a végére a szárak hossza a háromszögben erre-arra eltolódik, az már csak természetes. Egyéb komoly konfliktus nincs a láthatáron, mindent előre ki lehet számolni, és már a felénél tudni fogod, hogy mi lesz a vége.

A Ha nem mersz, nem nyersz-ben azonban halmozódnak a problémák, és összességében az a legkisebb gond, hogy a maga egyszerűségében is átlátszó és kiszámítható a történet. Mert ilyennel többször is találkoztunk már egy-egy olvasmány során – de (emlékezetem szerint) egyiket sem nyújtotta el a szerző 600 oldalasra. Weninger Andrea a narrációnak egy érdekes és ritkán használt formáját választotta: a történetet két főszereplő meséli el egyes szám első személyben, és ez a két mesélő fejezetenként váltogatja egymást. Ettől a regény üde és újszerű is lehetne, de a szerző elkövetett egy óriási hibát: fejezetenként kapunk egy összegzést azokról az eseményekről, amelyek az előző oldalakon történtek, vagyis June és Gary egymást váltva újra és újra elmeséli ugyanazt. Ennek eredményeképp a történetet a végtelenségig elnyújtja az író, és az amúgy is lankadó figyelmünket megfojtja az unalom.

A 600 oldalasra kinyújtott történet önmagában elég ahhoz, hogy hazavágja a regényt, és ezen egy sor erős, jól megrajzolt karakter sem segítene már – de őket se keressük a könyv lapjain. Weninger főszereplői gyenge és hiteltelen karakterek, mindez irreális, teátrális párbeszédekkel és cselekménysorokkal társul. Ilyen például Gary és Paul, a helyi FBI-iroda két legjobb ügynökének a bemutatkozása: egy jól sikerült, percek alatt lerendezett akció végén szinte saját magukat veregetik vállon, idézem: „Mikor a rendőrautó elszállította a rosszfiúkat, összevigyorogtunk Paullal. – Szép munka, Gary! – mondta a társam. – Jók voltunk! – csaptam bele a tenyerébe.” (42. oldal) Vizuális típus vagyok: a lelki szemeim előtt láttam, ahogy örömtáncot is lejtenek, mint az elefáncsontparti Drogba egy-egy gólja után. Ez az érett férfi, az Egyesült Államok Szövetségi Nyomozóirodájának legjobb ügynöke, később (miután már „járnak” a beépített June-nal) nagyon gyerekes és pancser féltékenységi kirohanást produkál az egyik helyszínen, ezzel óriási mértékben kockáztatva a titkos akciót. (344-346. oldal) Hiába, a szerelem vak. Sorolhatom tovább: Gary és June amatőrök módjára viselkednek egy titkos, fedett akció közben, naponta beszélnek telefonon és e-maileznek egymásnak, holott tudják, hogy minden kommunikációs csatornát lehallgathat a célszemély. Hiába, a szerelem még mindig vak, s ha estére nincs e-mail a „barátnőtől”, akivel együtt „járunk”, akkor kiborul a bili és a felszínre tör a féltékenység.

A regény a kliséktől sem mentes: a nyomozók párban dolgoznak, fánkot zabálnak, a nyomozás során természetesen útba ejtenek legalább egy bárt, van szerelmi háromszög (az egyik csúcsa a feltételezett gonosz, hogy pikánsabb legyen), és van homokos kolléga is, akit csak és kizárólag az öltözködés érdekel. A befejezést nem akarom elárulni, hadd maradjon meg az az öröm, hogy ki-ki megpróbálja kitalálni a felénél – de annyit elárulok, hogy az sem okoz meglepetést.

A legjobban engem a kimondottan hazai, ránk, magyarokra jellemző nyelvhasználat irritált olvasás közben – és itt a főszereplők dialógusaira, az ő szóhasználatukra gondolok. Ha az alsóbivalyröcsögei Jancsi és Juliska történetét olvastam volna, ez egyáltalán nem lenne zavaró, de Weninger Andrea valamiért úgy döntött, hogy a cselekményt az Egyesült Államokba, egy (nyilvánvalóan számára is) idegen környezetbe helyezi, amiről a legtöbbet eddig csak könyvek lapjairól és a televízió képernyőjén bemutatott filmekből tudunk, mi halandó emberek. Így esett meg, hogy June, Gary és társaik sok olyan kifejezést használnak, amely a magyar ember beszédére jellemző: a járunk (férfi és nő kapcsolatára vonatkozó értelemben), a tutifix, a nőci, de néhol ez olyan szintet üt meg, ami már sérti az olvasó szemét, rossz a fülnek. Hadd idézzek párat! Gary mondja Paulnak: […] Emlékszel például az embercsempészekre? Mennyire ódzkodtál tőle, hogy beöltözzünk kínai kifutófiúnak, és hogy bejött már!” (70. o) (Valaki árulja el, milyen jelentése, értelme és szerepe van ebben az esetben a már szócskának, mert én nem jöttem rá.) Ez a későbbiekben (kevésbé feltűnően) még nagyon sokszor előfordul: a „Ne tréfálj már!” (171. o); „Gary, adj már Snoopynak egy szendvicset! – Jól van már!” (210 o.) vagy a Tök üres a hűtőm.” (178. o).

Néhány sort a szerzőről: Weninger Andrea (a kötet hátsó lapjain közölt információk szerint) „1988 június 1-jén született Kecskeméten”, két évig külföldön dolgozott, jelenleg pedig az ELTE kommunikáció szakán tanul, és újságíró szeretne lenni. Legjobb barátnőjével „már hétéves korukban megtették az első szárnypróbálgatásaikat az írás terén.” A Novum Pocket Kiadónál 2010-ben már megjelent egy regénye Hihetetlen figurák címmel, jelen kötete a második. Sajnos nagyon érződik, hogy nincs élettapasztalat a sorok mögött, és ezen az egyáltalán nem segít, hogy a történetet egy olyan közegbe helyezi el, amiről kevés ismerete van. Szerelmi históriának nem elég merész, mondhatni lagymatag, detektív-sztorinak hosszú és unalmas, máshová viszont én képtelen vagyok besorolni.

Te is írtál már erről? Klikk!

  • gurruzso

    Ez a cikk szívemből szólt! Zagyva író zagyva könyve.

Linkparnereink: miner.hu | konyvkukac.freeblog.hu | Amadea blogja | Olvasokkk! | zakkant olvas | Keményfedél | *DuDuS* olvas | Könyvélmény-beszámoló | Könyvgalaxis | Bibliotéka | Csillagpor könyvsarok | Könyvesem | jeges-varga | Juharfa | Annamarie irkál | Nani & Zitus | Könyvekkel suttogó | Bridge olvas | könyvmoly blog | FFG BooK | Könyvek az életemből | Könyvkritikák | picurka olvasmányai | memoir könyvei | Gigi olvasmányai | Rita olvas | Zenka szerint a könyvek | Freeblog Könyv | Footer.hu - Kulturális magazin | PillowBook | Olvasószoba | Könyvvizsgálók | Könyvespolc | Kortárs irodalom | Világirodalom | eMBé virtuális könyvespolca | Agave Könyvek | Mindenki hajtogatja a magáét... | Filmtrailer - Film, mozi, DVD