Nagyapám fegyvert rejteget

Írta : Gärtner-Kertész Tibor
Eredeti cím : Nagyapám fegyvert rejteget
Eredeti kiadás : 2012
Magyar cím : Nagyapám fegyvert rejteget
Kiadó : Scolar Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2012
Terjedelme (oldalszám) : 276
75
Vidd hírét!
 
 

Az első kérdés a könyv olvastán: miért ír valaki ennyi adat birtokában ilyen könyvet?  Mert milyen is ez a könyv? A kérdésre nem is lehet válaszolni: nem tanulmány, nem esszé és egészen biztosan nem történelmi regény. Sok-sok adat, sok-sok dokumentum, amiből bármi lehetett volna, és végül ez a könyv lett belőle. Ilyen címmel, mégis különösebb tekintettel a nagypapára – ő csak a könyv apropója. Talán az olvasók miatt írt ilyen könyvet a szerző. Talán a műfajt (de melyiket?) akarta „szelídíteni”, közelebb hozni a hétköznapi emberhez…

Gärtner-Kertész Tibor célja, úgy tűnik, egy olyan ”történelemkönyv” megírása volt, amely egyszerre elgondolkodtató és szórakoztató, egyszerre információ- és anekdotaforrás – de mindenekelőtt nekünk szól. Nekünk, akiknek a szokványos történelmi munkákba beletörik a bicskánk és a sok megfellebbezhetetlen ténytől fejfájást kapunk. Olyan olvasónak szól ez a könyv, aki a történelemből arra kíváncsi, „hogy nagyapám és kortársai milyen tudás birtokában voltak, milyen érvek ismeretében döntöttek, egyáltalán mit gondoltak a körülöttük zajló eseményekről, legyen az – a mai szemmel – bármennyire téves, tudománytalan vagy nevetséges”.

A bemutatott időszak – az első világháborút közvetlenül megelőző évek, a világháború időszaka és a „békebeli” idők – időben elég távol van ahhoz, hogy szemtanúk véleményére már ne támaszkodhasson, így végül is a történet nem folyik szét. De elég közel is van ahhoz, hogy rengeteg (nem mindig rendszerezett) apró adatot tudjon összegyűjteni, amiket aztán valamiféle édes-bús nosztalgia ragyogjon be: hiszen mégiscsak a nagypapa személyétől indul a kutatás!

A cím alapján az ember valamiféle partizántörténetet várna, hősökkel, harcokkal. Ehelyett meglepő nyugalmat talál: békebeli úri középosztályt, vagyonos polgárságot, amely „a műveltség tulajdonát és saját egyéni értékét” tartja a legfőbb jónak. Maga a háború is úgy lappang be ebbe a világba, mint magától értetődő jelenség, várható válasz mindarra, ami addig történt.

Hogy borzalmas-e ez a háború? Ebből a könyvből nem derül ki. Szó van ugyan arról, hogy a családok szakadnak szét, hogy a katonák fáznak a harctéren – de az olvasó csak vadászgató, utazgató, olvasgató, levelező polgárokkal találkozik. Akik azt hiszik, mindig minden marad a régiben, minden átvonul a fejük felett. Háborús előkészületek korabeli reklámszövegekkel illusztrálva. Persze, szó sincs arról, hogy a szerző bármit elbagatellizálna. Csak éppen alulról láttat. De soha, senki nem bújhat ki a politikai döntések hatása alól. A bel- és külpolitika gyakran egy asztalnál ül a megidézett személyekkel, és a hadügy hol fehérneműt varró női szalonok, hol súlyos mondatokat szónokló politikusok képében bukkan fel.

Ennek megfelelően a hangvétel is polifon: hol pletykaszerűen könnyed, hol anekdotikus, hol tudományosan precíz, vagy éppen akadémikusan tudálékos, hol nosztalgikusan bájolgó. Közkatonák, tábornokok és utazók véleménye, újságírók tudósításai, jóslatai vagy fricskái, reklámok, tréfák és családi történetek – ebből áll össze a könyv. Ami azonban ennek ellenére (vagy éppen ezért?) sem lesz könnyű olvasmány. Talán leginkább amiatt, hogy hiányzik a szerkesztési elv. Ha már elveti (és miért ne vetné) a – mondjuk kronológia-elvű – vízszintes vonalvezetést, találhatna helyette valami mást. Legalább egy egységes nézőpontot, mert így nagyon nehéz bármiben is megkapaszkodni, és az olvasó elvesz a rengeteg kaotikusan bedobált adat között. A tájékozódást nem segíti a szöveg többször is hangoztatott kettős célja sem: egyrészt a bel- és külpolitikai eseményeket, másrészt az ezekre válaszként jelentkező társadalmi jelenségeket akarja bemutatni.

Ahogy az elején írtam: sok-sok adat, sok-sok dokumentum, amiből bármi lehetett volna, és végül ez a könyv lett belőle. Nekünk szól, de lehet, hogy számunkra nem olyan érdekes, mint az író számára. Alulnézetből, de lehet, kicsit túl nagy felbontásban, így kevésbé élvezhetően. És hát: néhol túl könnyű, néhol pedig túl nehéz ahhoz, hogy a kedvencünkké váljék. De túl sok apró adatot, érdekes adalékot, korabeli furcsaságot tartalmaz ahhoz, hogy csak úgy átlépjünk felette. Azt hiszem, ezt a könyvet két embertípus fogja szeretni. Egyik a történelmet hobbi szinten művelők, akik nem egy szuszra, hanem sokáig olvassák majd, időnként előveszik a polcról, és baráti körben megbeszélik, mi hogy volt. Számukra érdekes lesz, hogy egy helyen találják a tények mellett a kor nagy politikusainak fontos megjegyzéseit, baklövéseit és nagy igazságait. A másik kategória a humanistáké lesz, akik a könyv másik szeletébe szeretnek esetleg bele: a száz évvel ezelőtti emberek gondolkodásvilága, szokásai, életmódja nyűgözi le őket. Ők majd azért veszik újra elő a könyvet, mert érdekesnek találják, hogy a hadsereg ellátmányozásáról egy fehérneműt készítő cég reklámajánlatából értesüljenek. Igaz, mindkét kategória fanyalogni fog egy kicsit annak, ami nem az „ő területe”.  De mindkettőt megérinti kicsit az a nyugalom, ami a könyvből árad: az a „békebeli jó biztonság”, amiben egy önmagában bízó, önnön értékeit ismerő társadalmi osztály még a bajok közepette is érzi magát.


Vidd hírét!