Sydney-ben holtan találnak egy fiatal norvég nőt: a gyilkos megerőszakolta és megfojtotta. A norvég rendőrség az oslói rendőr-főkapitányság fiatal, harmincas évei elején járó gyilkossági nyomozóját, Harry Hole-t küldi Ausztráliába, hogy segítse az ottani rendőrséget a nyomozásban. Az ausztrál kollégák nem szánnak túl nagy szerepet Harrynek, de ez hamar megváltozik: a megérkezésekor melléje rendelt őslakos nyomozóval, Andrew Kensingtonnal igencsak jól megértik egymást, és az ügy felderítésében is hasznosnak bizonyulnak Harry megérzései, így hamar teljes értékű tagja lesz a nyomozócsoportnak.
A két nyomozó az ausztrál alvilág berkeiben, drogosok és dílerek, prostik és stricik, alkoholista csavargók körében forogva próbál használható információkat szerezni a gyilkosságról, és nem kell sok időnek eltelnie, hogy Harry ösztöneinek köszönhetően az első gyanúsított is meglegyen. Harry azonban nemcsak a nyomozás során hallgat az ösztöneire, hanem magánéletében is: egyre közelebb kerül az ügyben tanúként felbukkanó svéd Birgittához – aki a meggyilkolt Inger Holter kolléganője volt –, ugyanakkor egyre gyakrabban nyúl a pohár után is, és alkoholgőzös állapotában egyre több balhéba keveredik. Ami nem éppen a legszerencsésebb, hiszen az ügy egyre kuszábbá és veszélyesebbé válik, és úgy tűnik, hogy a gyilkos mindig egy lépéssel előttük jár.
A Denevérember Jø Nesbø legelső regénye, amely Norvégiában 1997-ben jelent meg. Magyarul 2012-ben adta ki az Animus Kiadó, a Harry Hole-sorozat hetedik darabjaként. Lehet, hogy a kiadó – egyébként a magyar könyvpiacon egyáltalán nem szokatlan módon – kockázatosnak tartotta, hogy éppen a szerző debütáló regényével indítsa a sorozatot, de úgy gondolom, hogy ez a félelem teljesen alaptalan volt: a Denevérember teljes mértékben megállja a helyét a sorozat többi kötete között. Egyáltalán nem véletlen, hogy 1997-ben kitüntették a legjobb norvég kriminek járó Riverton-díjjal, illetve a megjelenését követő évben elnyerte a legjobb skandináv kriminek járó Üvegkulcs-díjat.
A Denevéremberben minden benne van, amit egy Nesbø-krimitől elvár ez ember, sőt néhol egy-két üdítő pluszt is kapunk: a regényen végigvonuló humor mindenképpen ezek közé tartozik, és márcsak azért is érdemes kiemelni, mert a szerző későbbi regényeiben ezzel nem igazán találkozunk. Emellett a pozitívumok között említeném azt az ízelítőt az ausztrál mitológiából, amely több helyen is felbukkan olvasás közben. Jóllehet ezek nem kapcsolódnak annyira szervesen a cselekményhez, mindenképpen jót tesznek a regény hangulatának, és némiképp segítenek a gyilkos indítékainak megértésében is. Az a mód pedig, ahogyan ezeket a rövid történeteket tálalja a szerző, különösképpen tetszett: általában egy-egy párbeszéd keretében meséli el Harrynek valamelyik ausztrál kollégája. Hasonlóképpen ismerkedünk meg Harry személyesebb dolgaival és múltjával is: a szerző nem leíró bekezdéseket iktat a cselekménybe, hanem többnyire egy-egy Birgittával folytatott beszélgetés keretében maga Harry meséli el a legfontosabbakat önmagáról. És amit szintén érdemesnek tartok kiemelni: a regény terjedelmét valahogy pont megfelelőnek éreztem, a sorrendben későbbi – általam viszont korábban olvasott – Nesbø-regényekkel szemben az egyik kifogásom az volt, hogy a szerző helyenként túl sokat akar, és indokolatlanul csűri-csavarja az eseményeket, ami 450–500 oldalas könyveket eredményez. Ennek nyoma sincs a Denevéremberben.
Ha nagyon akarnánk, negatívumokat is találhatnánk a regényben, de mivel ezek nem annyira szembeszökőek, és az összkép teljesen rendben van, azt hiszem, fölösleges lenne ezekkel foglalkozni. Ami viszont mindenképpen érdekes, hogy a skandináv bűnügyi irodalom egyik legfelkapottabb szerzőjének számító Jo Nesbø egy olyan regénnyel indította pályafutását, amelynek – azon túl, hogy a főszereplője és a cselekményt elindító bűnügy áldozata norvég – igazából semmi köze Skandináviához, és kevésbé viseli magán a skandináv krimikre jellemző vonásokat. Habár mondjuk Harry Ausztráliában is épp annyira küszködik az alkohol táplálta belső démonaival, mint a későbbi, a többnyire Norvégiában játszódó regényekben, és a társadalom peremére szorult vagy illegalitásban ténykedő emberek mindennapjaiba itt is bepillantást nyerhetünk. De valahogy a napfényes déli kontinensnek mégiscsak nagyobb pozitív kisugárzása van, mint a hideg és komor Észak-Európának, és talán ennek köszönhetően a Denevérember kevésbé tűnt nyomasztónak, mint Nesbø későbbi regényei.