Egy ügyvéd általában jól bánik a szavakkal – ő tulajdonképpen ezzel keresi a kenyerét. Mindegy, hogy egy bonyolult szerződés szövegét kell megírja, vagy bizonyítékok sorát kell bemutassa egy tárgyalóteremben, a prókátor évszázadok óta akkor nyer, ha ügyesen forgatja a szavakat. A módszerei nem mindig népszerűek, és az emberek általában megvetik a mesterségét – de ugyanakkor, ahogy John Grisham is fogalmaz, csillapíthatatlan az étvágyunk, ha rejtélyes bűnügyekről van szó, ahol a jog képviselői bravúros módszerekkel mentik meg a tévesen elítéltet és kerítik kézre az igazi bűnöst. A fentiekből az következik, hogy egy ügyvéd nagyon jó törvényszéki krimit tud írni – és ez így is van.
Scott Turow 1987-es sikerén felbuzdulva ma már több száz ügyvéd és jogász ír regényeket, több-kevesebb sikerrel. A képlet, ahogy azt Grisham mondta, egyszerű: vegyél egy ártatlan személyt, csöppentsd egy elképesztő összeesküvés közepébe, majd mentsd ki onnan. Lecsupaszítva ennyiből áll az egész, a többi – a nyomozás, a szédítő tárgyalótermi vád- és védőbeszédek, a rendelkezésre álló technika, a gátlástalan figurák – mind csak fűszer. A szakácsok jól tudják, hogy a fűszer az étel lelke – nincs ez másképp az irodalomban sem. Azzal viszont kevesen vannak tisztában, hogy mikor kezdődött az egész. Turow és Grisham előtt ott volt Voelker, Gardner, Post és Collins – valamennyien ügyvédek és tollforgatók. A nyomok a 18. századig vezetnek vissza.
A színházi előadások és a papírra nyomtatott történetek már az 1500-as évek közepén is gyakran szóltak ravasz bűnözőkről és botrányos bírósági tárgyalásokról, de az első olyan ember, aki egy kötetbe gyűjtötte korának megtörtént bűneseteit, a német ügyvéd és költő, bizonyos Georg Harsdorffer volt 1650-ben. Az A Gallery of Horrible Tales of Murder olyan történeteket tartalmazott, amelyeket valós események inspiráltak, de Harsdorffer jócskán használta a fantáziáját is: a gyanúsítottak ártatlanságát vagy bűnösségét természetfeletti- és tudományos elemek segítségével bizonyította. Mindezt egy olyan korban, amikor a vallomásokat tűzpróba vagy egyéb kínzás által csikarták ki a gyanúsítottból. Egy másik német ügyvédet 1661-ben a francia törvényszék archívuma ihlette a Metamorphosis and Unusual Law Cases c. kötet összeállítására. A könyvet számos nyelvre lefordították, több kiadást is megélt, 1670-ben pedig egy öt kötetes folytatása született. Az olvasóközönséget lenyűgözték a bűnügyek, a nyomozás, a kiszabott büntetés és annak az ígérete, hogy a jogrend mégiscsak érvényesül.
Az egyik legnépszerűbb gyűjteményt egy francia ügyvéd, Francois Gayot de Pitaval állította össze, az első kötet 1735-ben jelent meg. Ezt további 21 könyv követte; a Causes célèbres et intéressantes az előző évszázadok francia gonosztevőinek eseteit gyűjtötte egy helyre. Korának kritikusai hevesen támadták a 22 kötetes sorozatot, de az olvasók körében óriási népszerűségnek örvendett. Egy másik ügyvéd, Francois Richer később átszerkesztette a sorozatot, és az előszóban összefoglalta az általa eszközölt módosítások lényegét: az anyagot olyan módon rendezte át, hogy az olvasót bizonytalanságban tartsa, s csak a történetek végén, az ítélet kihirdetésekor jöjjön rá a végkifejletre. Richer tulajdonképpen a hozzáadott plusszal megalkotta a modern krimi receptjét; a bűnügyi történetek oktató jellege megkopott, szórakoztató jellege alaposan megerősödött.
A Pitaval-történetek angliai változata a Newgate Calendar címet viselte. A Newgate a City of Londont körülvevő városfal hét kapujának egyike volt, a 12. századtól börtönnek használták, egészen 1904-ig működött. A Newgate Calendar hírhedt angol bűnözők eseteit dokumentálta, közülük nem egy a börtön melletti bitófán végezte. A sorozat első része 1734-ben jelent meg, ezt a 19. században több folytatás is követte. Az egyik legsikeresebb kiadást Andrew Knapp és William Baldwin ügyvédek szerkesztették 1824 és 1828 között. A Pitaval-féle összeállításoktól eltérően ezek többnyire a valódi események valósághű átiratai voltak.
– valósághű beszámolóból izgalmas fikció –
A 18. század végén és a 19. század elején egyre többen fordítottak hátat a tényszerű írásnak, kezdtek elterjedni a fikciós művek. Egyesek egészen eredeti, addig soha nem látott cselekményt állítottak a regény középpontjába (például William Godwin, aki ezzel együtt nem mulasztotta el kritizálni a jogi rendszert), mások a Newgate Calendar vagy a Pitaval-féle 
gyűjtemény eseteit színezték ki, azok alapján írtak bűnügyi történeteket. Henry Fielding a regényírás mellett ügyvédként és bíróként is tevékenykedett, ő alapította London első rendőregységét; A néhai nagy Jonathan Wild úr élettörténete c. könyvének főszereplőjét korának egyik leghírhedtebb bűnözőjéről mintázta. A német ügyvéd és zeneszerző, E. T. A. Hoffman egy Pitaval-esetet dolgozott át, s a bűnügyi novellát romantikus köntösbe öltöztette.
A gyökeres változást Edgar Allan Poe 1841-es novellája, A Morgue utcai kettős gyilkosság jelentette – ez teljes egészében megváltoztatta a detektívtörténetekről kialakult képet, és a műfajnak is új irányt szabott. August Dupin detektív puszta logikai érveléssel oldja meg a kettős gyilkosságot, Allan Poe pedig ezt az érvelést helyezte a novella középpontjába, és szinte teljesen kizárta a karaktereket és a részletes leírásokat. Dupin felügyelő alakját Allan Poe Eugene Vidocq-ról, a Sûreté Nationale civilruhás nyomozóhivatal alapító vezetőjéről mintázta. Poe novellája azonnal és széles körben éreztette hatását. Szenzációs bűnügyi történetek jelentek meg újságokban, magazinokban, folytatásokban és kötetekben. Azon talán nem lepődünk meg, hogy Charles Dickens is írt néhány valós eseményen alapuló bűnügyi történetet, de azt csak nagyon kevesen tudják, hogy a hullám magával ragadta Abraham Lincoln-t is; az egykor ügyvédként is praktizáló államférfi is írt egyet, amelyet egy Illinois állambeli újság hozott le 1846. április 15-én, s amelyet a későbbi elnök egy korábbi ügye alapján vetett papírra.
A 19. század közepére az olvasás széles körben népszerűvé vált, a pennykért árult bűnügyi történetek és bírósági tárgyalások tarkított verziói gyakran milliós példányszámban is elkeltek, arra buzdítva a tollforgatókat, hogy nagyobb terjedelmű művekkel, sorozatokkal is próbálkozzanak. Ezzel egyidőben Európa nagyvárosaiban elharapózott a bűnözés, amelyet a középosztály aggodalommal figyelt; ugyancsak érdeklődéssel követte a megerősödő rendőri erők tevékenységét. 
Ezek együttesen a világszinten bekövetkező társadalmi és jogi változásokkal megteremtették az igényt a kifinomultabb bűnügyi regényre. A kalandregényeket és a bűn útjára tévedt kalandorokat felváltotta a választékosabb stílusban írt bűnügyi regény és a hős rendőrdetektív alakja. Megérett az idő a jogi krimire.
Wilkie Collins (1824-1889) regényeinek a maga idejében talán még jobban örültek az olvasók, mint ma egy-egy új Grisham-könyvnek. Ő volt az első, aki egyazon történetben felvonultatta a műfaj mára már ismert és kötelező elemeit: egy ártatlan személyt, egy összeesküvést, a megtévesztést, egy nyomozót és a jogrendszert. A detektívregény elődje elemeiben nagyon hasonlított a mai jogi krimikre.
Collins 1824-ben született; bár az apja más hivatást szánt neki, ő mégis az írás felé fordult. Gyerekként műkedvelők és művészek vették körül, nem volt ez különösebb meglepetés. Az apja a biztos anyagi jövő reményében szerzett neki egy tisztviselői állást egy teaimportőrnél, a család egyik barátjánál, de Wilkienek az iroda maga volt a börtön. Néhány évnyi “raboskodás” után beiratkozott a jogra, majd 1952-ben az ügyvédi kamara tagja lett. Készséggel beismerte, hogy nem akart törvényszéki képviselő lenni, pusztán élvezni akarta a londoni élet kényelmét. Mindazonáltal jogi ismereteinek jó hasznát vette később az írásaiban.
– ügyvéd helyett író –
Írói karrierje meglehetősen döcögősen indult. Előbb megírta az apja életrajzát, majd néhány útikönyvet és novellát publikált; 1851-ben megismerte Charles Dickenst, és fizetett íróként kezdett dolgozni a nagy regényíró magazinjánál, a Household Wordsnél. A rejtély és a jog kombinációja először a The Lawyer’s Story of a Stolen Letter c. írásában tűnt fel, amelyet Poe egy novellája inspirált. Néhány következő elbeszélésében rendre felbukkant egy ügyvéd vagy egy detektív, s az olvasó egészen a végéig nem sejti, hogy ki az igazi elkövető.
A fehér ruhás nő első részlete 1859. november 26-án jelent meg. Collins a történetet egy Pitaval-sztori alapján írta, és több szereplő szemszögéből mesélte el. Azt beszélik, hogy ez volt az első angol regény, amely ezt a technikát alkalmazta. A fehér ruhás nő folytatásokban
jelent meg Dickens egy másik lapjában; az egyes epizódok megjelenésének napján olvasók sora kígyózott a szerkesztőség előtt, s azokon a napokon a lap eladási mutatói 300 százalékkal ugrottak meg. A regényről elneveztek egy táncot, sapkáról, pelerinről és parfümről is visszaköszönt a név. Mikor a történet végre könyv formájában is megjelent, az 1000 példányos első kiadást egy nap alatt elkapkodták a vevők, a második kiadást (1350 példányt) pedig egy hét alatt vásárolta fel a nagyérdemű. Amikor az olcsó, 6 shillinges változata is megjelent a könyvnek, a kiadó 50 000 eladott példánnyal számolt. A hírre egy másik kiadó csillagászati összeget, 5000 fontot ígért Collinsnak a következő regényéért. A fehér ruhás nő sikere a mai napig töretlen; színdarab és film is készült belőle, magyarul 2012-ben jelent meg a Lazi Kiadó gondozásában.
Collins későbbi regényeiben is jogi témákkal foglalkozott: az egyik könyvében egy törvénytelen gyermek okoz gondokat, egy másikban a prostitúció és az abortusz társadalmi megítélését ábrázolja, az Evil Genius a válás és a gyerekfelügyelet problémakörét boncolgatja, A Holdgyémántban egy híres, 1860-as gyilkossági esetet dolgoz fel.
A Collins nyomdokaiba lépő első amerikai író egy nő volt: Anna Katherine Green. Az amerikai bűnügyi regény anyjaként vagy nagyanyjaként is emlegetett nőnek vékony kapcsolata volt a joggal. Őmaga nem volt ügyvéd és nem végzett jogi iskolát, de az apja korának egyik leghíresebb büntetőjogi védőügyvédje volt, Green kisasszonyt pedig nem csak lenyűgözte az apja munkája, de inspirálta is. Első regénye, a The Leavenworth Case, mely egyben Amerika első bestsellere volt, 1878-ban jelent meg, és gyakorta úgy emlegetik, mint az első nagy terjedelmű, nő által írt detektívregényt. Melodramatikus hangvétele miatt a mai olvasók minden bizonnyal vegyes fogadtatásban részesítenék, de a regény egy sor olyan elemet vonultatott fel, amelyek ma elfogadott, sőt kötelező összetevői egy jó bűnügyi történetnek.
A 20. század elejének egyik leghíresebb ügyvédje és írója az amerikai Melville Davisson Post volt. Wilkie Collinstól eltérően ő ügyvédként is praktizált, Nyugat-Virginiában a legkülönfélébb büntetőjogi- és vállalati perekben képviselte a védelmet. A tárgyalótermekben szerzett gyakorlata minden bizonnyal befolyásolta a jogrendről az írásaiban megfestett képet. Novellákat írt, abban az időben jellemzően ezek uralták a bűnügyi irodalmat. Az elbeszélések cselekménye egyszerű volt, a háttér és a szereplők jellemzése szószerint háttérbe szorult – a harmincas évek ponyvairodalma ezekből a novellákból nőtte ki magát. Post egyik sorozathőse Randolph Mason ügyvéd volt; leghíresebb novellájában, a Corpus Delictiben Mason egy gyilkosság elkövetésére bíztatta ügyfelét, majd sikeresen védte őt a tárgyalóteremben, mivel a holttest hiányában a vád nem tudta bizonyítani védence bűnösségét. Postot a kritikusok hevesen támadták, amiért elbeszélésében a bűnözőknek adott tanácsokat.
A 20-as évek gazdasági fejlődése létszámnövekedést eredményezett a jogi szakmában is, és mintegy melléktermékként sok olyan ügyvéd fordult az írás felé, aki elbátortalanodott a törvényszéki munkától, megundorodott tőle, vagy egyszerűen csak elveszítette érdeklődését. A 30-as és 40-es években ugyanakkor aranykorát élte a bűnügyi irodalom. A kettő kombinációja szülte az addigi legjobb jogi-bűnügyi irodalmat.
– a jogi krimik 007-ese –
A Perry Mason alakját megteremtő Erle Stanley Gardner minden idők egyik legsikeresebb szerzője volt. 1911-ben lett az ügyvédi kamara tagja, de előtte már akadt dolga a törvénnyel: egyszer illegális ökölvívómeccsek promoválása miatt marasztalták el, aztán meg az egyik kollégáját ütötte meg egy cégnél, ahol gépíróként dolgozott. Mint ügyvéd a szegény bevándorlók védőjeként vált bajnokká, elsősorban unortodox tárgyalási eljárásmódjai miatt vált híressé. Mivel az ügyfelei rendszerint nem tudtak fizetni, a mellékjövedelem reményében írni kezdett. Napközben ügyvéd volt, este írt, éjszakánként mintegy 4000 szót. Első bűnügyi történetét 1921-ben adta el egy ponyvairodalmi folyóiratnak, melyet a következő években több száz követett. Első regényét 1933-ban írta; nehezen kapott hozzá kiadót, végül a William Morrow & Co. látott benne fantáziát, és a kiadó igazgatójának tanácsára kezdett sorozatban gondolkozni. Az első Perry Mason-regényt 81 másik követte. Dennis Bounds kritikus szerint az összes Perry Mason-regény cselekménye belesűríthető egyetlen mondatba: adott egy ártatlan nő vagy férfi, akinek látszólag minden oka megvolt a gyilkosság elkövetésére, és akinek nagyon vékony alibije van; letartóztatják gyilkosság vádjával, és a bíróság előtt Perry Mason képviseli a jogait, aki a végkifejletben – általában egy bírósági meghallgatáson vagy tárgyaláson – leleplezi az igazi gyilkost.
Mason tárgyalótermi módszerei – akárcsak Gardner esetében – a legalitás határát súrolják, ügyvédként egy igazi zseni: nincs szüksége segédre, kutatásokra vagy egy halom iratra, minden a fejében van. Gardner szuperügyvédje nagyon népszerű volt a maga idejében: a regényeket több mint 30 nyelvre fordították le, néhány közülük megjelent magyarul is, és csak az Egyesült Államokban több százmillió példányban fogytak a könyvei. Mason alakja a 30-as években Hollywoodot is megihlette, készült a karakter alapján rádiójáték, tévésorozat, később tévéfilm, képregény és társasjáték is. Amikor az olasz bírói testület országszerte egységesen átépíttette a bíróságokat, a tárgyalóterem a Parry Mason-terem nevet kapta.
Gardner csak egyike volt azoknak az ügyvédeknek, akik bűnügyi történetek szerzőjeként szereztek maguknak hírnevet és építettek szép karriert. Cyril Hare a civil életben egy konzervatív bíró volt, aki Alfred Alexander Gordon Clark néven elnökölt; egyik legismertebb regényében egy ittas ügyvéd biztosítási ügybe keveredik, de autóbaleset, öngyilkosság és gyilkosság is fűszerezi a történetet. A szerzőtől magyarul Az eltűnt klarinétos jelent meg a Magvető Kiadónál még a 70-es évek végén. Ebből az időszakból említésre méltó még Eleazar Lipsky és Cornelius Grafton neve – előző gyanús, baljós alakokat állított mindkét oldalra, az ő világában eltörpültek a bűnözők és ügyvédek közötti különbségek; Grafton a második világháború előtti Kentuckyról festett korhű képet.
Az 50-es és 60-as évek lényegesen kevesebb bűnügyi regényt és thrillert termeltek, de még mindig akadt olyan jogász, aki írói vénával is rendelkezett. Robert Travel 1958-ban publikálta az első igazán realista amerikai törvényszéki drámát, az Anatomy of a Murdert. A szerző természetesen álnéven alkotott, a valós életben a John D. Voelker nevet viselte, és később a Michigani Legfelsőbb Bíróság bírája lett. 1960-ban jelent meg Harper Lee regénye, a Ne bántsátok a feketerigót!, a szerző 1961-ben Pulitzer-díjat kapott a széppróza kategóriában. Bár elsősorban nem jogi krimi, többen a modern törvényszéki dráma előfutárának tekintik. 2011-ben a Harper Lee-díjat is megalapították, amellyel évente a legjobb jogi krimit jutalmazzák.
– az új hullám –
Sem az Anatomy of a Murder, sem a Ne bántsátok a feketerigót! nem teremtett új irányzatot. A jog képviselőit lefoglalta a saját szakmájuk, az ügyvédek óriási pénzeket kerestek ügyvédként, és nem maradt idejük a regényírásra. A 80-as évek hozták az újabb változást: ügyvédek egész sora érezte úgy, hogy kiégett a nagy hajtásban, és többen más karrier után néztek. 1987-ben Scott Turow Ártatlanságra ítélve c. regénye új utat mutatott. Turow sikerén felbuzdulva többen tollat ragadtak, és a 80-as évek végén egy csapásra jogi krimik színes kínálata kényeztette az olvasóközönséget. Többek között John Grishamet is ez az új hullám ragadta magával, 1989-es Ha ölni kell c. regénye egyik napról a másikra tette ismertté. Kettejük nevét gyakran olvashatjuk egymás mellett, a fórumokon örök vita tombol: Grisham vagy Turow a jogi krimik mestere? Turow egy 2010-es interjúban szerényen fogalmazta meg a kettejük közötti különbséget: Grisham jobb eladásokat produkál és nagyobb olvasótáborral rendelkezik, az ő regényeit a kritikusok sokkal pozitívabb fogadtatásban részesítik, ő több hangsúlyt fektet a munkára.
Grisham és Turow csak a jéghegy csúcsa, ha a modern jogi krimiről beszélünk. Steve Martini újságíróként kezdte, 1974-ben szerzett jogi diplomát, 1992-től pedig két korábbi szakmáját kombinálta, és megírta első regényét, a Compelling Evidence-t. A Paul Madriani-sorozatban ezt további 11 követte, és írt három önálló regényt is. Magyarul a Kritikus helyzet olvasható tőle, a General Press Kiadónál jelent meg. Sheldon Siegel 2000-ben kezdett írni, előtte 20 éven át praktizált ügyvédként egy híres cégnél, cégbiztonsági- és vállalati jogra szakosodott. Napjainkig 6 könyvet írt, valamennyi sikerlistás volt az Egyesült Államokban, és hét nyelvre fordították le őket. Magyarra sajnos eddig még egyiket sem. Phillip Margolin 25 évig volt védőügyvéd, munkáját saját bevallása szerint a a Gardner-féle Perry Mason-könyvek ihlették. Első regényét 1974-ben írta, de Scott Turow sikeréig csak további kettővel próbálkozott, azóta viszont tizenhetet tett le az asztalra. Magyarul a General Press Kiadónál jelentek meg művei. A legújabbak közül William Landay az egyik legígéretesebb tehetség. A bostoni férfi 8 évig volt kerületi ügyész-asszisztens a massachusettsi Middlesex megyében, mielőtt írni kezdett volna. Első regényével, a Defending Jacob-bel elnyerte a Brit Krimiírók Szövetségének New Blood Dagger-díját, de a másodikat és a harmadikat is jelölték különféle irodalmi díjakra.
Jelen összeállításunkból az derül ki, hogy a nők alulképviseltek ezen a téren. Valóban sokkal kevesebb ügyvédnő ír jogi krimit, és ennek több oka is van. Eleve kevesebben vannak a szakmában: a 90-es években már 40 százalék fölött volt a nők aránya az ügyvédek között, de a 70-es évek közepéig ez az arány alig 10 százalék körül mozgott. Ezzel együtt a történelem során nők is képviselték a műfajt (lásd Anna Katherine Green), és teszik ma is
. Lisa Scottoline neve még a magyar olvasók előtt sem ismeretlen: ő akkor fordított hátat ügyvédi karrierjének, amikor megszületett a kislánya, és az írás az első könyv esetében a megélhetés egy másik formáját jelentette számára. Eddig 13 regényt írt, ezeket 25 nyelvre fordították le. A modern jogi krimi egy másik női képviselője, Allison Leotta 12 évig volt szövetségi ügyész az amerikai fővárosban. A mindennapi tragédiák és hősök láttán érezte úgy, hogy ezeket papírra kell vesse – írásaival egyszerre szeretné szórakoztatni és oktatni az olvasóközönségét. Eddig két regényt írt, magyarra még nem fordították le őket.
A jogrend nehezen érthető, zavaros világa mindig is érdekelte az embereket. A furfangos, csavaros észjárású, nem ritkán köpönyegforgató ügyvédek történetei már évszázadokkal ezelőtt lenyűgözték az olvasókat – azok pedig, akik papírra vetették ezeket a sztorikat, rendre koruk jogi problémáira próbálták felhívni a figyelmet. Collins tulajdonképpen azon törvények ellen emelt szót, amelyek a nők és a gyermekek alapvető jogait korlátozták; Grishamet egyebek mellett a civiljog és a halálbüntetés kérdésköre foglalkoztatja. Mire Turow, Grisham és társai az ügyvédi karrier után/mellett az írásnak adták a fejüket, a jogrend megváltozott, és a nők is kiharcolták azokat a jogokat, amelyek Collins idejében nem léteztek. Regényeik cselekményét ezek a törvények erősítik, azok adják a keretet és a köretet; Collins esetében ugyanezeknek a törvényeknek a hiánya vitte magával a történetet. Mintha már évszázadok óta nem is az ügyvédek, nem a Perry Mason- és a Mitch McDeere-féle figurák, hanem a törvények lennének a főszereplők.
Felhasznált anyag:
Collins to Grisham: A Brief History of the Legal Thriller, Marlyn Robinson
Wikipédia