Gróf Bánffy Miklós: Egy erdélyi gróf emlékiratai

Írta : Gróf Bánffy Miklós
Eredeti cím : Emlékeimből; Huszonöt év
Magyar cím : Egy erdélyi gróf emlékiratai
Kiadó : Helikon
Recenzált kiadás éve : 2013
Terjedelme (oldalszám) : 484
100
Vidd hírét!
 
 

A történetírás szaktudománnyá válása a barokk korban lelassult, helyette a személyes visszaemlékezés műfajai kaptak nagyobb szerepet, mégpedig az önéletírás és az emlékirat (ez elsősorban az erdélyi udvari irodalomban), illetve a napló ( a szélesebb körű nemesi irodalomban). Jelentős író-politikus személyiségek adnak ezekben a művekben számot életükről, lelki-érzelmi vívódásaikról, és szolgáltatnak egyben az utókor számára értékes, sőt olykor egyedülálló kordokumentumokat. Ezek a művek szubjektívek, szerzőik bevallottan saját nézőpontjukból mutatják be az eseményeket. A legkülönfélébb elnevezéseket használták még ekkor írásaik műfajának jelölésére: emlékezet, önéletirat, memoriálé, vallomás, feljegyzés, mentség,  „emlékezetül hagyott írás”, diárium és még sok egyéb megjelölés fordul elő írásaik élén. Igazolni, védeni akarták magukat az utókor előtt, igyekeztek az előadás menetét tetszetősen megformálni, magukat és kortársaikat egyéni megítélésük szerint mutatták be. Gyakran igényes, dekoratív, olvasóbarát a stílus, talán ezért számítanak ma is a régi magyar irodalom igen élvezetes olvasmányainak. Ezeket a műveket legtöbbször nem nyomtatásban, hanem kéziratos formában sokszorosították, így kézről-kézre járva befolyásolták a közvéleményt és alakították az utókor ítélkezését.

Hadd emeljek ki néhány emlékiratírót az önálló erdélyi fejedelemség korából, már csak azért is, mert mint említettem, műveik ma is jól olvasható, élvezetes írások. A történeti események bemutatásáról érezhetően az egyén szerepének és belső világának ábrázolására tevődik át a hangsúly Kemény János (1607-1662) Önéletírásában. A népszerű erdélyi politikusnak és hadvezérnek van miről beszámolnia, hiszen mindig ott szolgálta a fejedelemséget, ahol a legnagyobb szükség volt rá, mindig benne volt az események sűrűjében. Vele majdnem egyidőben írta meg az erdélyi fejedelemség virágkorának és tragikus bukásának történetét Szalárdi János (1616-1666) Siralmas magyar krónika címmel. Noha a gyulafehérvári levéltár őre történelmet ír, szövegében sok a novellisztikus részlet, nagy kedvvel jellemez embereket, az érzelemnyilvánítások, előrevetítések és visszautalások határozottan elkülönítik őt a történetíróktól és közelebb viszik a szépírók kategóriájához. Úgy tűnik, Erdélyben a labilis politikai helyzet és az ebből következő egzisztenciális bizonytalanság különösen alkalmas volt egyéni szemléletű visszaemlékezések létrehozására. Kornis Gáspár (1625 k.-1683) például családjának hányatott sorsa miatt fogott tollat azzal a szándékkal, hogy utódai számára a fejedelmi udvar életéről, intrikáiról, nehezen áttekinthető viszonyairól adjon tájékoztatást úgy, hogy az utókor okulhasson tanácsaiból, megfigyeléseiből. A magyar memoárirodalom reprezentatív alkotása Bethlen Miklós (1642-1716) Önéletírása. Korának jelentékeny politikusaként konfliktusba került a Habsburg-házzal, letartóztatták és halálra ítélték. Később az ítéletet életfogytiglanig tartó rabságra enyhítették, Bécsben élt haláláig. Itt írta meg önéletrajzát, melyben Erdély önállóságáért folytatott küzdelméről, életének céljairól, egyéniségének belső fejlődéséről kívánt hiteles képet adni az utókornak. A székelyföldi birtokos nemes Cserei Mihály (1667-1756) História címmel mutatja be azt a fél évszázadot, amely az önálló erdélyi fejedelemség haldoklásának kora. A történelmi események sorát gyakran szakítják meg magánéleti intimitások, sokoldalú jellemzések, fordulatos, pergő dialógusok. Nem véletlen, hogy Cserei szövegének több részlete vált későbbi történelmi regények és novellák témájává. Különleges hely illeti meg a magyar nyelvű memoárok között Apor Péter (1676-1752) Metamorphosis Transylvaniae című írását. Elsődleges érdeme, hogy leírásai életszerűek, a történeti néprajz hiteles forrásnak tekintheti őket. Megismerhetjük a korabeli hétköznapokat, de a családi élet jeles napjait is. A barokk kori magyar emlékírás utolsó hajtása Árva Bethlen Kata Önéletírása, amely egy tragikus női sors plasztikus megörökítése, szerzőjét előkelő hely illeti meg a magyar nőírók táborán belül.

És itt most ugrok az időben (hiszen ezután is születtek kiváló memoárok), azért hogy megérkezzünk Erdély történetének egy másik nagyon nehéz korszakába, az első világháború és a trianoni békeszerződés korába. Hiszen szervesen kapcsolható a fent említettekhez gróf Bánffy Miklós két emlékirata, az Emlékeimből és a Huszonöt év, melyeket a Helikon Könyvkiadó Egy erdélyi gróf emlékiratai összefoglaló cím alatt adott ki 2013-ban.

Az Emlékeimből első része személyes visszaemlékezés IV. Károly 1916. december 30-i koronázásáról, valamint annak előkészületeiről. Bánffyt mint a Nemzeti Színház intendását bízták meg a koronázási ünnepség megszervezésével és lebonyolításával. Ő maga így ír e nem könnyű feladatról: „… én viseltem a főszakácsnak kissé komikus szerepét, ki minden fazékba belekóstol, és minden tepsibe beledugja az orrát. […] …az egész díszítésnek a felelőssége rajtam volt […]. Az egész rendezésbe egységet hozni, a koronázás minden egyes fázisának a maga fontossága szerint kellő keretet adni, ez volt a föladatom. A koronázás festői leírása, a plasztikus bemutatások mellett igazi értéke ennek a résznek (is) az őszinteség. Mind saját maga, mind kortársai érzelmei a maguk valóságában jelennek meg, nincs szépítés, nincs mellébeszélés. Csendes, tiszta őszinteség ez, nem bulvárjellegű, nem pletyka- és szenzációéhes. Az első világháború nehéz éveiben, az éhínség, nyomor és gazdasági válság szorítása közepette nem is volt helye ennek. A második rész az 1918 őszétől 1919. augusztus első napjaiig vele történt eseményeket, Bánnfy kényszerű emigrációját tartalmazza. Eredetileg azzal a titkos küldetéssel indult külföldre, hogy Magyarország trianoni veszteségeit tompítandó, személyes ismeretségeit, politikai kapcsolatait és jó nevét felhasználva próbálja meg jobb színben feltüntetni országát egyes jobb indulatú diplomaták és politikusok előtt. Ám próbálkozásai rendre kudarcba fulladtak, és az őszirózsás forradalom meg az európai zavargások miatt kint ragadt külföldön. Portréfestésből tartotta fenn magát, míg haza nem jöhetett. A magyar és az európai politikai helyzetet leíró szavai szubjektívek, de különleges tisztánlátásról tanúskodnak.

Az 1945-ben íródott Huszonöt év előszava ezekkel a mondatokkal kezdődik: „Éppen huszonöt éve most, hogy Magyarország Trianonban aláírta a reáparancsolt békét. Azt a békét, ami háborús bűnösként állítja oda a magyarságot, pedig háborút akkor sem akart nálunk senki, és akkor is ugyanúgy ragadtak meg idegen erők, vittek minket harcba, romlásba, pusztulásba, ahogy most húsz esztendővel később.” Bánffy Miklós szerint kétféle indítóoka lehet annak, ha valaki valamit megír: egyrészt a felkérés (ez volt elsődleges oka az Emlékeim megírásának, hiszen Kuncz Aladár kérésére fogott neki), másrészt a kimondási kényszer mint belső parancs (fokozottan igaz ez a Huszonöt évre). Az író-politikus korához akart szólni, tanulságokat levonni, abban reménykedve, hogy valamelyik kiadó el tudja juttatni üzenetét az olvasókhoz. A második világháború utáni békeszerződések előkészületeként Bánffy az első világháború utáni gyűlölet-légkör megismétlődése ellen emel szót, egy nép – adott esetben a magyar – vádlottak padjára ültetése ellen szól. Munkája talán ezért nem jelenhetett meg akkor. Kós Károly Biblia-parafrázisára utalva a pusztában kiáltó szava süket fülekre talált. Memoárja szomorúan, lemondó szavakkal szakad meg (mert nem befejeződik, csak abbahagyódik…), de Bánffy személyiségéből eredően mégis tettrekész és már az új célokat látja maga előtt: [1923 nyarán tett] erdélyi látogatásom erősen hatott reám. Ottlétem alatt először villant meg bennem az a gondolat, hogy végleg visszajöjjek szülőföldemre, és távol minden politikától újra irodalmi munkába fogjak. […] Hogy Budapesten nincs keresnivalóm, az lassacskán világossá vált.

A könyv különleges értéke számomra Bánffy különleges elbeszélői stílusa és igényessége mellett a Helikon Kiadó igényessége. A jegyzetek kitűnően kiegészítik a fő szöveget, kalauzolnak a kor eseményeiben. Major Zoltán utószava a magyar irodalomtörténetírás egyik  adósságát kezdi törleszteni a részletes Bánffy-életrajzzal. Mindehhez járul a borító, amely tetszetős, modern, mégis egy századeleji hangulatot idéz.


Vidd hírét!