Gillian Flynn: Sötét helyek

A Sötét helyek Gillian Flynn második regénye. A műfaj kedvelőinek kötelező darab, de gyenge idegzetűek, akárcsak a Holtodiglant, inkább ezt se vegyék a kezükbe.

hirdetés

Gillian Flynn második regénye, a Sötét helyek egy olyan képsorral indul, amit még a horror koronázatlan királya, maga Stephen King is megirigyelhetne: “Bennem van valami gonosz, olyan valóságos, mintha valamelyik szervem volna. Ha felvágnák a hasamat, lehet, hogy kicsusszanna belőlem, húsos tapintású, és sötét, ha a földre pottyan, az ember akár rá is taposhat. Ez a Dayek vérében van. Valami nincs rendjén velünk. Sosem voltam jó kislány, és a gyilkosságok után csak romlott a helyzet.” A folytatás a címhez méltóan kellőképpen sötét, Flynn prózája pedig meglehetősen egyedi, és érettségről tanúskodik – mielőtt még valaki azt hinné, hogy Kinghez akarom hasonlítani. Egyébként szükségtelen. Akárcsak a Holtodiglant, gyenge idegzetű olvasóknak ezt a regényt sem ajánlom. A műfaj kedvelői viszont semmiképp ne hagyják ki. A Holtodiglannal ellentétben ennek ráadásul jó a befejezése is.

1985. január 2-án éjszaka valaki kegyetlen brutalitással támad a Day családra: a gyerekeit egyedül nevelő Patty Day-jel késszúrás és puskagolyó végez, Debby lányának életét baltacsapások oltják ki, a tízéves Michelle-t megfojtják a saját ágyában. A hétéves Libby túléli a mészárlást, a nyitott ablakon át menekül el a háztól nem messze található kacsaúsztatóig, és meghúzza magát a nádasban. A gyanú rögtön a legnagyobb fiúra, Benre terelődik, és az előző napok eseményei csak súlyosbítják a srác helyzetét. Az anyjával összeveszett, az iskolában híre ment annak, hogy kislányokat molesztált, rossz társaságba keveredett, állítólag sátánista szertartásokon vett részt. Ez utóbbi már önmagában elég ahhoz, hogy egy életre megbélyegezzék, nem is számít, hogy a vádak mindegyike külön-külön megalapozott-e; ne feledjük: a ’80-as években járunk, a Sátán-kultusz a fénykorát éli, és ez komoly hisztériát, majdhogynem pánikot kelt, leginkább a vidéki amerikaiak körében. Na de hogy Ben sírja még mélyebb legyen: Libby zavarodottságában azt vallja a bíróságon, hogy látta Bent, amint épp kinyírja a családot, és ezzel gyakorlatilag életfogytiglanra ítéli a bátyját.

Ugorjunk egyet az időben: napjainkban Libby, túl a harmincon, egyedül él, elköltötte az összes megörökölt és segélyekből, adományokból összegyűlt pénzét, dolgozni nem akar (valójában soha nem is dolgozott), egy könyet pedig már írt a ’85-ös mészárlásról meg a nem létező talpraállásáról. Újabbat nem akar írni, és amúgy sem fogyna; az emberek elfelejtették a kicsi Day lány tragédiáját, nem akarnak hallani róla, történnek ma is tragédiák, vannak újabbak, akikért aggódni lehet. Így aztán valójában kapóra jön egy különleges klub ajánlata, akik azért fizetnének, hogy Libby, az ügyet 25 év után mintegy felmelegítendő, felkeresse és szóba álljon az érintettekkel: a rácsok mögött ülő Bennel, akivel ő azóta sem beszélt, hogy elítélték, és akinek az ártatlanságáról a klub tagjai meg vannak győződve; Runnerrel, az apjával, aki mindig le volt égve, soha nem volt velük, és a gyilkosság napján is csak azért járt haza, hogy a feleségénél pénzért könyörögjön; Krissivel, az egyik lánnyal, akit akkor még kisiskolásként Ben állítólag molesztált, és aki egyedüliként soha nem vonta vissza a vádakat; és végül azokkal az emberekkel, akikkel Ben állítólag ’85-ben együtt lógott, és akikkel esetleg sátánista szertartásokon vett részt – mert ugye tudjuk, hogy szélcsendben nem zörög a haraszt.

A történetet két idősík jól időzített váltogatásával meséli el Flynn. Az egyik 1985. január 2-án játszódik, itt fejezetenként felváltva Ben és Patty szemszögéből látjuk az eseményeket, egyes szám harmadik személyben. (Ben reggel elmegy otthonról, és egy adott pillanattól kezdve csak sodródik az események forgatagában a véres végkifejlet felé; Patty pedig megtudja, hogy a fiát kislányok molesztálásával gyanúsítják, és egész nap azon van, hogy megtalálja a srácot.) A másik idősík a jelen, ezt Libby Day meséli egyes szám első személyben. A kettő tulajdonképpen találkozik: a ’85-ös események végkifejletéről az olvasó éppen akkor kap tiszta képet, amikor Libby is megtudja az igazságot. Ahogy a két, egymást fejezetenként váltogató idősíkban előrehaladunk (a jelenben Libby nyomoz, vagy inkább csak kutakodik, előre kelletlenül, aztán egyre kíváncsibban; az 1985-ben játszódó fejezetekben meg hol Bent, hol pedig Pattyt látjuk, amint a már előre ismert tragédia felé haladnak), elénk tárul egy szívszorító családi dráma, amely nemcsak magáról a mészárlásról szól, hanem arról is, hogy miként vergődik egy, a gyerekeit egyedül nevelő anya a fenyegető adósság árnyékában azért, hogy megtartsa a házat a fejük fölött, hogy összetartsa a családot, tisztázza a szeretett fiát a nevetséges, számára hihetetlen vádak alól, hogy távol tartsa a férjét az életétől, hogy kibírja ép ésszel holnapig. Ez a kétségbeesett küzdelem nagyon hiteles, életszerű és megindító, főleg úgy, hogy már az első oldalaktól tudjuk a végét ennek a szélmalomharcnak. Vagy talán épp ez Gillian Flynn egyik érdeme: eléri, hogy aggódjunk és szorítsunk Pattyért és a kis családjáért akkor is, ha tudjuk, hogy ők 1985. január 3-ának reggelét már nem érték meg.

Libby jellemét szándékosan kicsit durvára faragta Flynn, és én úgy érzem, hogy ezen a ponton bizony túllőtt a célon. Libby hanyag, felelőtlen, lusta, udvariatlan, goromba, kissé gonosz, és mindez lehetne a mészárlást követő gyerekkori trauma eredménye is – de valahogy nem az jön át, Libby inkább egy tré csaj, mint áldozat. Ugyanígy hibádzik nálam a mozgatórugó is. Az még hagyján, hogy Libby 25 év alatt egyszer sem kérdőjelezte meg a ’85-ös eseményeket (tényleg látta, amit látott, vagy csak rábeszélték, hogy mondja azt? mi a magyarázat a férfi lábnyomra? mennyire ismeri Bent, a saját testvérét, tényleg képes lehetett megölni az anyját és a hugait?), de kérdezem én: nem akadt egy buzgó ügyvéd, egy álhatatos rendőrnyomozó vagy egy másik ügyben kutató illető, aki újra felvehette volna a nyomozást? Muszáj volt egy hírhedt bűnügyekkel foglalkozó titkos társaságra osztani ezt a szerepet, akiknek nőtagjai (kik szerelmes leveleket küldözgetnek a szerintük ártatlan Bennek, mint holmi éretlen tizenévesek) leginkább azokra a magyarországi háziasszonyokra emlékeztetnek, akik (állítólag) adományokat gyűjtöttek Isaura megsegítésére, és ki akartak utazni Bobby Ewing temetésére? És ez a nevetséges klub 25 év után végül megindítja Libbyt? Ez szerintem nem túl hiteles.

Mindezek ellenére a Sötét helyek jó regény, jobb, mint az egekig magasztalt Holtodiglan, és erre Hollywoodban is felfigyeltek. A könyv alapján Gilles Paquet-Brenner rendezett filmet Charlize Theron főszereplésével.

Megveszem Gillia Flynn: Sötét helyek | Alexandra Kiadó | 399 oldal

Te is írtál már erről? Klikk!

Linkparnereink: miner.hu | konyvkukac.freeblog.hu | Amadea blogja | Olvasokkk! | zakkant olvas | Keményfedél | *DuDuS* olvas | Könyvélmény-beszámoló | Könyvgalaxis | Bibliotéka | Csillagpor könyvsarok | Könyvesem | jeges-varga | Juharfa | Annamarie irkál | Nani & Zitus | Könyvekkel suttogó | Bridge olvas | könyvmoly blog | FFG BooK | Könyvek az életemből | Könyvkritikák | picurka olvasmányai | memoir könyvei | Gigi olvasmányai | Rita olvas | Zenka szerint a könyvek | Freeblog Könyv | Footer.hu - Kulturális magazin | PillowBook | Olvasószoba | Könyvvizsgálók | Könyvespolc | Kortárs irodalom | Világirodalom | eMBé virtuális könyvespolca | Agave Könyvek | Mindenki hajtogatja a magáét... | Filmtrailer - Film, mozi, DVD