A távoli jövő: a világ teljesen megváltozott, egy pár évszázaddal korábbi genetikai felfedezésnek köszönhetően az emberiség számára elérhető a halhatatlanság. A világ különböző pontjain azonban teljesen más feltételek mellett juthatnak hozzá az emberek az örök életet biztosító szérumhoz: Európában a teljes egyenlőség jegyében, társadalmi helyzettől függetlenül, alanyi jogon jár mindenkinek, Amerikában csak azok kaphatják meg, akik képesek megfizetni az árát, Oroszországban pedig csak a politikai elit tagjai élvezhetik a kiváltságot.
A XXV. század közepén Európát százhúszmilliárd ember lakja, ami teljesen átalakította az életteret. Az emberek több száz emeletes, szinte minden talpalatnyi földet elfoglaló toronyépületekben élik mindennapjaikat. A korábbi épített örökségnek csak a töredéke maradt meg, az égbe nyúló toronyvilág árnyékában. A túlnépesedés következtében az energia-, víz- és élelmiszerellátás biztosítása folyamatos kihívást jelent a társadalom számára, éppen ezért a halhatatlanságnak komoly árat szabnak: a Választás Törvénye szerint az embereknek nincs joguk gyermekeket nemzeni. Aki mégis megteszi, azt a rendszer elit kommandója, a Falanx – a Halhatatlanoknak nevezett tízfős csapatokba tömörülve – kegyetlenül megbünteti: a szülők egyikét beoltják az ún. öregedésgyorsítóval, amely semlegesíti a halhatatlanság szérumát, így az illető legfeljebb tíz év alatt teljesen megöregszik és meghal. Emellett a törvénytelen gyerekeket internátusokba zárják, ahol szüleiktől teljesen elszakítva nevelik ki belőlük a Halhatatlanok következő generációit.
Jan Nachtigall – internátusi nevén Héttizenhetes – egyike a Halhatatlanoknak, akit törvénytelen gyerekként kiskorában ragadtak el anyjától, és neveltek belőle hűséges katonát. Meggyőződéssel, szenvtelenül szolgálja a Halhatatlanok Pártja által irányított rendszert, teljesítve a rá bízott feladatokat, és a szánalom legkisebb szikrája sincs benne, amikor a rajtaütések során beadja a gyorsítót a törvény ellen vétőknek. Egy soron kívüli megbízás során – az ellenzékinek számító, a Választás Törvényének eltörléséért küzdő Élet Pártjának vezetőjét kellene likvidálni – azonban felébred benne az emberség, ez pedig váratlan események sorozatát indítja el. Szerelmes lesz, amiért képes szembeszegülni a törvényekkel, nem is sejtve, hogy egy háttérből irányított ördögi játszmába csöppent, amelynek kiszámíthatatlan következményei lehetnek számára.
Úgy tűnik, hogy az orosz Dmitry Glukhovsky a disztopikus science-fiction műfajában érzi a leginkább otthon magát, hiszen a Metró-regények után egy újabb jövőben játszódó antiutópiával jelentkezett. A Futu.re című regénye oroszul 2013-ban látott napvilágot, magyar fordításban 2014 novemberében jelent meg az Európa Könyvkiadó gondozásában. A Metró-univerzumtól eltérően, amely egy világégést követően a föld alatt – a moszkvai metró alagútjaiban és állomásain –, túlélésre berendezkedett társadalomban játszódik, a Futu.re-ben szó sincs apokalipszisről, itt egy olyan világba csöppen az olvasó, ahol a halhatatlanság felfedezése óta gyakorlatilag mindenki számára biztosított az öröklét – legalábbis a teljes egyenlőségen alapuló Európában.
Első ránézésre akár azt is mondhatnánk, hogy ezek egy pozitív utópia képei, hiszen az ember végre elérte azt, amit évszázadokon, sőt évezredeken keresztül kutatott és hajszolt, ezzel pedig gyakorlatilag az istenekkel egy szintre emelkedett. Csakhogy Glukhovsky már a történet első fejezeteiben bepillantást enged ennek a világnak és az azt benépesítő emberek lelkének az árnyoldalaiba, és ahogy egyre mélyebbre ás, úgy fordul ki magából minden és mindenki. Az olvasót elég hamar sikerül meggyőzni, hogy ez egyáltalán nem maga a Paradicsom, és a kiváltságokért fizetett ár sokszor aránytalanul magas. A 600 oldalnyi történet végére pedig már szinte magunk kívánjuk azt, hogy valamilyen formában összedőljön az egész.
A történetet Jan Nachtigall meséli el egyes szám első személyben. A szerző a főhős megalkotásával nem állítja könnyű feladat elé az olvasót, hiszen a Halhatatlanok tagjaként a fiatal férfi minden, csak éppen nem egy könnyen szerethető karakter. Persze, amikor egyfajta múltbéli visszaemlékezésként megismerkedünk internátusbeli előéletével, akkor tetteit könnyebb megérteni és talán még elfogadni is. A személyiségfejlődésnek köszönhetően pedig, amin a karakter keresztül megy a regény során, Jan egyre közelebb kerül az olvasóhoz, a végén pedig szinte empátiával viseltetünk iránta, csak akkor már – az események alakulása miatt – az a nagy kérdés, hogy mi lenne számára a legmegnyugtatóbb végkifejlet.
Maga a sztori – egy science-fiction köntösbe öltöztetett politikai töltetű thriller és egy szerelmi történet keveredése – nem rendkívüli, a karakterek többsége sem hagy mély nyomot az olvasóban – habár meg kell hagyni, van egy-két érdekes figura –, és voltaképpen a regény alapötlete(i) – halhatatlanság, mindent kontroll alatt tartó megaállam, az emberi lét értelme – sem mondható(k) különösebben eredetinek. Mégis, Glukhovsky nagyon jól szövi a cselekményszálakat, és ha esetleg egy-két részlettel kapcsolatban több magyarázatot igényelnénk, vagy néha túl sok lesz a lelkizés, a történet akkor is mindvégig izgalmas marad, mindig van valami, ami előrevisz, átsegít a holtpontokon, és képes feledtetni a kételyeket vagy a kérdőjeleket. Talán azért is, mert a sorok mögül számos olyan üzenet jön át, aminek jóval nagyobb a súlya, mint egy-egy kellőképpen meg nem magyarázott technikai részletnek, vagy egy nem teljesen világos összefüggésnek.
A regény igazi erőssége a mondanivalójában van, ami persze mindenki számára más és más lehet. A halhatatlanság témáján keresztül Glukhovsky számos olyan kérdésre rávilágít, amelyek napjainkra is egyre inkább érvényesebbek (a gyerekvállalás kérdése, az öregek helyzete, vallás stb.), emellett a tőle már megszokott módon, erőteljes politikai és társadalmi érzékenységről is tanúbizonyságot tesz. Kissé az az érzése az olvasónak, hogy válogatás nélkül, senkit sem kímélve szórja nyíltan vagy burkoltan megfogalmazott kritikáit, hiszen kap ezekből a nagy európai álom, az egységes és egyenlő Európa eszméje, de nem marad ki az egyenlőség mintaképének hirdetett, valójában a pénz és a vagyon uralmát hirdető Amerika, és egy szűk, kiváltságos réteg által kézben tartott Oroszország sem. De ez mégsem válik zavaróvá, a történetbe ágyazva, a megfelelő kontextusban előhúzva ezek a vélemények nem tűnnek eltúlzottnak, hanem sokkal inkább elgondolkodtatnak. Az pedig, hogy ez a szerzői kritikus látásmód egy nem mindennapi fantáziával társul, mindenképpen jó párosításnak tűnik. A regény sok apró mozaikdarabkából épül fel, ezért nehéz úgy írni róla, hogy ne azt érezzük, annyi részlet van, amire még érdemes lett volna kitérni, csak egy ilyen írás keretében egyszerűen nincs lehetőség.
Dmitry Glukhovsky nem találta fel a spanyolviaszt a Futu.re című regényével, nagyon sok új dologgal nem tud előrukkolni, sem témáját, sem üzenetét tekintve (még önmagához viszonyítva sem), viszont ezek és minden egyéb hiányosság ellenére is egy korrektül összerakott történetet ad az olvasók kezébe. Lehet, hogy van bennem egy enyhe elfogultság a szerzővel szemben, de nekem kimondottan tetszik, amit a fiatal orosz író csinál és az is, ahogyan ezt teszi. Nagyon sokan még csak a Metró-regényeinek tükrében ítélik meg, de a Futu.re is jó bizonyíték arra, hogy van élet a moszkvai metrón kívül is, és hogy a szerzőben határozottan ott van a fejlődés igénye és lehetősége. Ennek tükrében bízhatunk benne, hogy a későbbiekben sem fog csalódást okozni. Ha minden igaz, legközelebb a Metró-trilógia záró kötetét, a Metró 2035-öt olvashatjuk tőle.