Benjamín Chapparo egy Buenos Aires-i bíróság titkáraként dolgozott több évtizeden keresztül. Friss nyugdíjasként képtelen szembenézni azzal a ténnyel, hogy ami hosszú időn keresztül az életét jelentette, az ma már csak múlt. Ugyanakkor van egy ügy, ami majdnem harminc éven keresztül kísért(et)e életét, és hogy képes legyen végleg felszabadulni az általa okozott teher alól – illetve, hogy legalább ennek ürügyén közel maradhasson egykori munkahelyéhez –, úgy dönt: regényt ír az esetről.
1968. május 30-án egy fiatal nő, Liliana Colotto brutális nemi erőszak és gyilkosság áldozata lesz saját otthonában. Egy szokatlan gyakorlat miatt a bírósági titkárok feladata a helyszínre kiszállva felügyelni a rendőrség munkáját. A bejelentés időpontjában éppen Benjamín titkársága volt a soros, így az ő hatáskörébe került a dolog. Benjamínt felkavarja a teljesen értelmetlennek tűnő haláleset, továbbá az áldozat férjével, a banktisztviselőként dolgozó Ricardo Augustín Morales-szel szemben érzett együttérzése miatt az átlagosnál jobban szívén viseli az ügy alakulását. Egy véletlen egybeesésnek köszönhetően a gyilkos kilétére is rájön, de amikor mindenki azt hinné, hogy pont kerül az ügy végére, egy politikai döntés következtében a gyilkos megmenekül a felelősségre vonás elől. És bár jóllehet még egyikük sem sejti, ez mind az özvegy Ricardo Morales, mind Benjamín Chapparo életének alakulását hosszú évtizedekre meghatározza.
A Szemekbe zárt titkok az argentin Eduardo Sacheri első regénye. Az 1967-ben Buenos Airesben született szerző a kilencvenes években novellaírással kezdte, a kétezres évek első felében három kötetét is kiadták. Legelső regénye 2005-ben jelent meg és mindmáig a szerző legnépszerűbb könyvének számít –, mára már egyfajta modern klasszikussá vált –, jóllehet ezt követően még három regénye és négy novelláskötete látott napvilágot.
A regény – bár cselekménye több évtizedet ölel fel –, a benne kibontakozó konfliktus révén az 1960-as évek végi, és főként 1970-es évekbeli Argentínába kalauzolja az olvasót. Kemény időszak volt ez az ország életében, előbb Juan Perón harmadik elnöksége, majd harmadik felesége, Isabel Martínez de Perón elnöksége és az utóbbit megdöntő katonai junta korszaka, amikor az erőszak, a megfélemlítés mindennapos volt az ország életében. Jóllehet a regény cselekménye szempontjából ez a kontextus egyáltalán nem mellékes – hiszen éppen egy igazságszolgáltatási túlkapás, a korrupció, valamint a junta hatalomátvétele utáni erőszakhullám döntően befolyásolja a szereplők életének és a történetnek az alakulását –, Sacheri mégsem ragad le a korrajz szintjén. Regényének kiválósága sokkal inkább remekül megrajzolt szereplőinek mélységesen emberi voltában rejlik.
Ezek közül mindenképpen érdemes kiemelni a főszereplőt, Benjamín Chapparót, aki a maga hétköznapi, emberi erényeivel és gyengeségeivel nagyon hiteles karakter. Az áldozat özvegyével szembeni együttérzése – amiből fakadóan egészen az utolsó pillanatig a szívén viseli az ügy alakulását –, az igazság iránti vágya – aminek köszönhetően nem hagyja eltussolni az ügyet, sőt még apróbb szabálytalanságoktól sem riad vissza –, az alkoholproblémákkal küzdő kollégája iránti már-már atyai gondoskodása, vagy éppen a gyengeségei – a mindennapi szorongások és a megtorlástól való rettegés, a kolléganője iránt táplált, kimondatlan szerelem –, mind egy érző, esendő, mégis rendkívül szimpatikus jellemről tesznek tanúbizonyságot.
A regényben azonban Chapparón túlmenően is van néhány érdekes karakter: a már említett kolléga, Sandoval, aki az alkoholgőzös időszakait leszámítva egy rendkívül briliáns elme – nem mellékesen kulcsszerepe van a gyilkossági ügy megoldásában –, a másik kolléga, Irene Hornos, a Chapparo melletti pályafutását gyakornokként kezdő, majd a bírói székig eljutó, az olvasó számára némiképp titokzatos nő – akinek alakja az egész regényen végigvonuló motívum –, a lelkiismeretes rendőr, Baéz felügyelő, vagy az özvegy Ricardo Morales, aki hallgatag konokságában és megszállottságában képes éveken keresztül várni felesége gyilkosára a város pályaudvarain. Sőt, még maga a gyilkos, Isidoro Gómez is – a primitív erőszakosságával és önteltségével együtt – egy teljesen hiteles figura. Csupa olyan szereplő, aki a maga módján mélyen belekarcolja kézjegyét a történetbe és az olvasó elméjébe.
A szereposztás mellett nem elhanyagolható az sem, ahogyan a szerző a történetet alakítja. Utóbbi amúgy egyfajta regény a regényben: az egyfajta keretet adó, jelenben játszódó fejezeteket egyes szám harmadik személyben meséli a szerző, ezekből derülnek ki a regényírás körülményei – a lelkesítő tényezők és buktatók egyaránt –, a Benjamín által regényként megírt gyilkossági ügy története pedig az ezekbe ágyazott, egyes szám első személyben elmesélt visszaemlékezés, amely a hatvanas években kezdődik és a kilencvenes évekig tart. Utóbbiból nem csak maga az „ügy” bontakozik ki, hanem egy emberöltőnyi szakmai és magánéleti emlékkavalkád is, személyes élményekkel, vívódásokkal átitatva.
A gyilkosság és az elkövető személyének felderítésére, majd az igazság helyreállítására tett erőfeszítések egyfajta krimis vonalat kölcsönöznek a regénynek, viszont ez is a legtermészetesebb módon belesimul a történetbe. Nincs benne semmi szenzációhajhász, semmi mesterkélt, és sokkal inkább az érzelmi és morális töltete miatt ragad magával, mintsem a feltételes izgalmak miatt, amelyeket esetleg egy hidegfejű és logikus összefüggéseket kereső nyomozás válthatna ki. Amit pedig a szerző a történet végére tartogat, az a maga zsenialitása mellett mélységesen elgondolkodtató, és felteszi az i-re a pontot. Ha addig voltak is kételyeink, hogy mitől annyira különleges a Colotto-ügy, hogy Benjamín Chapparónak regényben kell megemlékeznie róla, a zárójelenet hatására ezek eloszlanak. Ha egy-egy részlet szükségszerűségével kapcsolatosan fel is merültek kérdések, a legvégére szinten minden a helyére kerül Benjamín regényében (és ezzel Sacheri regényében is), amely egy olyan személy önigazolása és másokat (fel)mentő védőbeszéde, akinek az életében talán egyetlen igazán meghatározó pont volt: az igazság keresése. Emiatt pedig a regény (Benjamín visszaemlékezése) kőkemény szembenézés a múlttal.
Eduardo Sacheri regényéből Juan José Campanella mozifilmet rendezett, amelyet 2009-ben mutattak be. A film nagy sikert aratott, még abban az évben szinte az összes lehetséges kategóriában elnyerte az legrangosabb argentin filmes kitüntetéseket, majd 2010-ben megkapta a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat is. A forgatókönyvét a rendező és a regény szerzője közösen írták. A film – bár több ponton is eltér a regénytől – szintén színvonalas alkotás, méltó adaptációja Sacheri művének, amely a maga nemében – a filmmel együtt – jó példája annak, hogy az angolszász kultúrán túl is van élet, és születnek kiváló alkotások irodalomban és filmművészetben egyaránt.