Született bűnözők: könyv vs film

Ha irodalmi mű adaptációjáról van szó, az ember, főleg ha még könyvmoly is, különösen érzékeny és igényes tud lenni. Ha a rendező szabadon engedi a fantáziáját, valami mást lát bele a műbe, és a vásznon új értelmezést ad neki, az a baj; ha a befejezést a filmvilág íratlan szabályai szerint átírja, azért teszünk megjegyzést; ha pedig a film szóról szóra követi a könyvbéli történetet, akkor azért vesszük a szánkra az alkotást. Ritkán történik meg az, hogy egy regény alapján készített film maradéktalanul elnyerje azok tetszését, akik előbb a könyvet olvasták. Így van ezzel a Született bűnözők is: valami hiányzik a filmből, ha előtte a regényt is olvastuk.

 

Én személy szerint leginkább a tempót hiányoltam belőle, és ez több síkon is visszaköszönt. Nem az a probléma a filmmel, hogy szinte szóról szóra adja vissza Elmore Leonard regényét, hanem hogy ilyesformán teszi. Már az a környezet is meghatározza a hangulatot, amibe a rendező (Daniel Schechter) Louis és Ordell első jeleneteit elhelyezi: az emberrablás részleteit egy csöndes kávézóban beszélik meg egy szendvics mellett, s a képsorok azzal a mozzanattal folytatódnak, amely a regényben éppen a két férfi jelleméről hivatott képet adni: amikor Louis az utcára csalja azt a pasast, aki korábban a mosdóban (állítólag) elvette a tárcáját, hogy aztán Ordell az autóval elüthesse. A filmben minderre egy néptelen, csendes környéken kerül sor, egy havas, téli detroiti utcán, kertes lakóházak között. Két prosti áll a bisztró előtt, ahonnan épp távozik két született bűnöző. Mondom: mindez egy csendes, néptelen, már-már békés lakónegyedben, télen. Egyszerűen nem illenek oda ilyen Elmore Leonard-figurák.

 [youtube width=”640″ height=”360″]https://www.youtube.com/watch?v=LiFzE1jDVsU[/youtube]

A filmbeli karakterek egyébként is mintha tompábbak lennének. Ordell és Louis nem tűnnek igazi bűnözőknek, utóbbi egyenesen egy melankólikus figura, akinél egyféle fordított irányú Stockholm-szindróma jelentkezik. Nem szeret ugyan bele Mickey-be, de egyértelműen szimpatizál vele, gyengéd hozzá, megengedőbb, és szemmel láthatóan valamilyen keserízű nosztalgiát ébreszt benne a nő jelenléte, mintha hirtelen sajnálná, hogy valamit elszalasztott a múltban. Félreértés ne essék, ez a regénybeli Louisnál is tetten érhető, és többek között ebből fakad a történet abszurd humora, ám érzésem szerint ezt a filmben John Hawkes, a Louist alakító színész kissé túljátszotta. Ordellből is hiányzik az a fajta kiszámíthatatlan durvaság, amelynek hatására a pénzért akár ölni is tudna. A Mickey-re ráhajtó pasas, a férj barátja pedig egyenesen szánalmas: a könyvben Marshall egy már-már agresszíven, zavaróan nyomuló, ravasz kis szívtipró, aki persze gyáván meglapul, ha baj van. A filmben Marshall folyton csak lapul, sunyi, alamuszi és a végletekig gyáva. Amerikai tinivígjátékok elsőbálozó lúzerei sincsenek ennyire szégyenlősek.

A zenei aláfestés ugyancsak a visszafogott tempó érzését kelti a nézőben, pedig egy jó filmzene képes megteremteni a hangulatot, gondoljunk csak a Kutyaszorítóban legelső zenéjére (George Baker Selection: Little Green Bag), vagy a teljes American Hustle-filmzenére. A Született bűnözők zenéje amúgy nem rossz (főleg a hivatalos filmzene albumon nem szereplő, de a filmben felcsendülő zeneszámok között van néhány jó darab), de én nehezen tudom társítani egy olyan történethez, amelyik született gengszterekről szól.

A végszó ugyanaz, mint amit a szakállas vicc közhelyszerűvé alacsonyodott poénja tart: a könyv jobb volt. A film a maga nemében felejthető, a regény kevésbé.