Blake Crouch: Az utolsó város

Írta : Blake Crouch
Eredeti cím : The Last Town
Eredeti kiadás : 2014
Magyar cím : Az utolsó város
Fordította : Makai Péter Kristóf
Kiadó : Agave Könyvek
Recenzált kiadás éve : 2015
Terjedelme (oldalszám) : 301
85
Vidd hírét!
 
 

Harmadik, záró kötetéhez érkezett az amerikai Blake Crouch Wayward Pines-trilógiája. Az utolsó város címet viselő regény március végén jelent meg magyar fordításban, tehát a sorozat magyar kiadását gondozó Agave Könyveknek köszönhetően a magyar olvasók mindössze két hónap leforgása alatt jutottak hozzá az angolul egy éves időközökkel megjelenő trilógia köteteihez.

A második kötet zárójelenetében Ethan Burke seriff felfedte Wayward Pines titkát a város lakói előtt, ezzel pedig elszabadultak az indulatok az idillinek látszó idahói kisvárosban. A kirobbanó indulatokat azonban nagyon hamar lehűti a város megálmodójának és „mindenható urának”, David Pilchernek a reakciója: a lekapcsolt áramellátás miatt leáll a várost körülvevő elektromos kerítés működése is. Wayward Pines lakóiban most először tudatosul igazán a kerítés szerepe, ami nem csupán az volt, hogy őket elzárja a külvilágtól, hanem sokkal inkább a kisváros védelme a kerítésen túli veszélytől. Utóbbi pedig nagyon hamar kézzelfoghatóvá válik, és a város lakóit brutálisan megtizedelő első hullámot követően kezdetét veszi a harc a túlélésért.

Ekkor már nem mindenki számára tűnik annyira jó ötletnek, hogy feltárult a titok, ilyen áron már sokak számára túl drágának tűnik a szabadság. Egy maroknyi csapat azonban megpróbálja menteni a menthetőt. Számukra nemcsak a kerítésen túli invázió megállítása és az áramellátás visszaállítása a cél, hanem a felelősségre vonás is. A legfontosabb ugyanakkor a kisváros és maroknyi lakójának jövőjével kapcsolatos döntés meghozatala, ami – az események alakulása miatt és a száraz tények ismeretében – nem is olyan egyszerű feladat. Azzal viszont mindenki tisztában van, hogy ezen a döntésen nagyon sok múlik, sokkal több, mint amit korábban bárki is feltételezni mert volna.

A Wayward Pines-trilógia első és a második kötete után biztos voltam benne, hogy a szerzőnek nem lesz könnyű a záró kötetben az általa korábban igencsak magasra tett lécet átugorni. Személy szerint többek között emiatt is vártam kíváncsian a befejező kötet megjelenését, nemcsak a történet folytatásáért. Azt nem mondanám, hogy csalódást okozott Az utolsó város, a hozzá fűzött reményeimet azonban nem sikerült beváltania, mintha a végére kissé kifogyott volna a munícióból a szerző. Ennek részben az lehet az oka, hogy a második kötet végén teremtett új alaphelyzet kissé beszűkítette a mozgásterét, mintegy megelőlegezve a harmadik kötetben sorra kerülő vérfürdőt. Másrészt viszont az előző részekben nyitva hagyott cselekményszálak lezárása és felmerülő kérdések megválaszolása is valamilyen szinten megkötötte a szerző kezét, elég nehéz lett volna ugyanis az első két rész titokzatoskodó és fordulatokkal teli stílusát a záró részben is úgy megőrizni, hogy ezzel egy időben ne maradjon túl sok megválaszolatlan kérdés, és ne csússzon szét a történet. A kompromisszumoknak pedig ára volt, és bár a múltbéli közbeszúrásokkal a kerettörténetet kiteljesíti a szerző, nem mindenben áll a helyzet magaslatán.

Filmes borítóvédőt is kaptak a könyvek – ez a harmadik köteté

Többek között a korábbi részekben megnyitott mellékszálakat nem sikerül minden esetben a legstílusosabban elvarrni. Erre talán az egyik legjobb példa a titokzatos felderítő, Tobias (Adam Hassler) köré épülő cselekményrész, ami a második kötetben indult, és amelytől a belőle „csepegtetett” háttér-információk alapján joggal lehetett sokat remélni. Ehhez képest eléggé vérszegény lezárást kapott ez a szál, a benne rejlő lehetőségeket szerintem a szerző nem volt képes kellőképpen kiaknázni, és túlságosan is elveszett az érzelmek labirintusában. Mi több, még megtoldotta egy olyan jelentettel (szerencsére egy mindössze öt oldalas fejezetben) – amikor Kate és Tobias találkozik a város melletti sziklán és „lábukat lógatva” megbeszélik lelki fájdalmaikat –, ami nálam szó szerint kiverte a biztosítékot, annyira nem passzolt a regényfolyam addigi hangulatához és stílusához. A trilógia három része alatt először éreztem azt, hogy ha ebbe az irányba csúszik el az egész, akkor talán nagyon sürgősen pontot kellene tenni a végére míg az első két kötetben felhalmozott plusz pontokat teljesen le nem nullázza.

Ezt – mármint a lezárást – végül sikerült többé-kevésbé megnyugtatóan megtenni, az előzmények és a közben felmerülő új információk tükrében a végkifejlet ebben a formában talán a lehető leglogikusabbnak mondható. Kár, hogy ezzel már nagy meglepetést nem tudott okozni a szerző, elmaradt az előző két kötetet lezáró csattanó. Hacsak az egyetlen mondatból álló epilógust nem tekintjük annak – én személy szerint nem tettem –, ami kétségkívül lehetőséget biztosít a trilógia folytatására. Jó kérdés, hogy erre sor kerül-e valamikor, az viszont biztos, hogy a szerző nemcsak a kiskaput hagyta nyitva, hanem annak a lehetőségét is megteremtette, hogyha esetleg folytatni szeretné a történetet, egy többé-kevésbé új keretbe tudja majd elhelyezni az eseményeket.

Összegezve az eddigieket: a trilógia három kötete közül én a harmadikat éreztem a leggyengébbnek, de tisztában vagyok vele, nagy bravúr kellett volna ahhoz, hogy az első két rész színvonalát úgy sikerüljön biztosítani, hogy óhatatlanul is ne essen túlzásokba a szerző. Az előző két kötet történései – és főként a második kötet végkifejlete – mindenképpen szűkítették a harmadik rész lehetőségeit, ennek tükrében pedig annyira azért nem csúszott félre a zárókötet, még azt figyelembe véve sem, hogy a történet elég jelentős részét kitöltő horrorjelenetek, valamint az érzelmi szálak talán túlságosan is nagy teret kaptak. De nemcsak az érzelmi töltet fokozása, hanem az előző két kötethez képest letisztultabb szereposztás is jellemezte a harmadik kötetet. És ez nem feltétlenül új szereplők felbukkanásának vagy komplexebb karakterábrázolásnak köszönhető, hanem inkább annak, hogy letisztultabbá váltak az erőviszonyok, az a néhány szereplő is a helyére került, akiről esetleg korábban nehéz volt eldönteni, hogy hová tartozik. A múltbeli visszatekintésekből leszűrhető információk alapján azok az olvasói moralizálások, amelyek néhány szereplő egyik vagy másik cselekedetével kapcsolatosan korábban jogosan foglalkoztatták az olvasót, a harmadik kötetben már nem igazán leltek táptalajra. Itt egyértelművé vált, hogy ki áll a jó és ki a rossz oldalon, ez pedig a végkifejletre is kihatással volt, hiszen ha már előkerültek a felelősök, akkor nehéz lett volna indokolni a felelősségre vonás elmaradását. Hogy ez mennyire sikerült jól, azt majd döntse el mindenki.

Egészében tekintve a trilógiát azt hiszem nem lehet panaszunk sem a fordulatokban bővelkedő történetvezetésre, sem a műfaji sokszínűségre, sőt a szerző arról is gondoskodott, hogy ne csak szórakoztasson, hanem gondolkodásra, erkölcsi állásfoglalásra is serkentsen. Lehet, hogy mégsem a Wayward Pines lesz az év könyve/sorozata számomra – mint ahogy az első kötet után megelőlegeztem –, de összességében véve a trilógia mindenképpen előkelő helyet foglal el az általam az utóbbi egy-két évben olvasott könyvek között. Arra pedig különösen kíváncsi vagyok, hogy a Fox által készített tévéfilmsorozat alkotói és szereplői mit hoznak ki majd a történetből. Ha feleannyira járnak sikerrel, mint Crouch, már akkor is valószínűleg egy jó sorozat kerekedhet belőle. A nemrég elérhetővé vált debütáló rész – amely a trilógia első kötetének nagyjából a felét lefedi – alapján egyelőre visszafogott vagyok, de majd pár hónap múlva e tekintetben is bölcsebbek leszünk. Abban azért bízom, hogy Crouch trilógiája nemcsak ürügyül fog szolgálni egy olyan sorozathoz, ami a második évadtól önálló, a regényektől független életet fog élni. Ennél azért talán többet érdemel a Wayward Pines.


Vidd hírét!