Simun Vrocsek: A pétervári háború

Írta : Simun Vrocsek
Eredeti cím : ПИTEP
Eredeti kiadás : 2010
Magyar cím : A pétervári háború
Fordította : Iván Ildikó
Kiadó : Európa Könyvkiadó
Recenzált kiadás éve : 2015
Terjedelme (oldalszám) : 591
77

Az 1976-ban született orosz sci-fi író, Simun Vrocsek már a negyedik szerző, akinek magyarul is megjelenik a Metró 2003 Univerzum sorozat keretében írt regénye. A Dmitry Glukhovsky Metró 2033 című regényével induló sorozat lassan már önálló branddé nőtte ki magát több mint huszonöt szerző közel negyven poszt-apokaliptikus regényének köszönhetően. A pétervári háború Vrocsek eddigi egyetlen regénye a sorozaton belül, a nem Glukhovsky által írt regények közül a megjelenés idejét tekintve sorrendben a harmadik Metró-regény. Az eredetileg oroszul írt könyv 2010 februárjában jelent meg, azóta több nyelvre is lefordították, köztük magyarra is.

Ahogy a könyv címe is jelzi, A pétervári háború Szentpéterváron, avagy régi nevén Pityerben játszódik, a sorozat jellegéhez hűen az ottani metróban. A regény főhőse egy fiatal digger – vagy a sorozat más köteteiben használt megnevezés szerint sztalker –, Iván Merkulov. Nemsokára feleségül veszi Tányát, ezért szeretne egy alkalomhoz illő, szép ajándékot leendő feleségének. Ilyenhez azonban a pétervári metróban nem olyan könnyű hozzájutni, ezért a fiatal diggernek az életét is kockára kell tennie, ha valami rendkívülivel szeretné meglepni fiatal aráját. Az esküvő azonban meghiúsul: amikor Iván visszatér a lakhelyéül szolgáló Vaszilevszkij-szigetre, közlik vele, hogy ellopták az állomás áramellátását biztosító generátort, és az elsődleges feladat ennek a visszaszerzése. Mivel a generátor nélkül az állomás halálra van ítélve – a lakók élelmiszerellátását biztosító növénytermesztéshez nélkülözhetetlen a fényforrás –, Iván gondolkodás nélkül elfogadja az új kihívást.

Az elsődleges nyomok alapján a bordüriánusok a feltételezett tettesek. Mivel azonban állomásaik jól védettek, összefogásra van szükség: a Primorszkij Szövetséget alkotó öt állomás – a Vaszilevszkij-sziget, a két Admiraltyeszkaja, a Gosztyinij dvor és a Nyevszkij proszpekt – közös csapatot állít a küldetés végrehajtására. Iván a Vaszilevszkij-szigetről indulók kis csapatának vezetőjeként elszántan igyekszik kivenni a részét a feladatból. A küldetés azonban egy háttér-összeesküvés és árulás miatt elbukik, a fiatal digger pedig kis híján odaveszik. Amire sikerül összeszednie magát, és rájön, hogy mi is történt valójában, a dolgok kissé átrendeződnek a Primorszkij Szövetség berkeiben és különösképpen a Vaszilevszkij-szigeten. Bármennyire is hajtja a bosszú, elsődleges feladatának továbbra is az állomás áramellátásának biztosítását tartja. És mivel más lehetőség nincs, véletlenül összeverődött csapatával egy régi legenda nyomába ered: expedíciót szervez a felszínre, az állítólag még mindig működő pityeri atomerőműhöz, hogy onnan szerezzen áramot. Csakhogy a felszín még a metrónál is nagyobb veszélyeket rejteget, így igencsak kétséges a kis létszámú csapat esélye a sikerre.

Aki olvasta a sorozat ötletgazdájának, Dmitry Glukhovskynak valamelyik Metró-regényét – de főképpen a Metró 2033-at –, az bizonyára tisztában van azzal, hogy nincs könnyű dolga azoknak a szerzőknek, akik a Metró 2033 Univerzum színvonalához méltóan szeretnének alkotni. Igaz ez a magyarul eddig olvasható három szerző mindegyike esetében, akik ugyan sikeresen vették az akadályt, és nem vallottak szégyent az eddig megjelent regényeikkel, de azért Glukhovsky árnyékából szerintem egyiküknek sem sikerült igazán kilépni. Hiába az eltérő helyszínekből adódó új kihívások, az eredeti ötletek, a részletekben való mélyebb elmerülés, számomra még mindig Glukhovsky első regénye az, ami ennek a sorozatnak az etalonját jelenti.

A magyarul eddig megjelent regények közül számomra Vrocsek regénye volt az, ami talán több szempontból is a legközelebb áll a Metró 2033-hoz. Az egyik nagy hasonlóság a metró kölcsönözte sajátos hangulat, amiből viszont hiányoztak – vagy legalábbis csak kis mértékben voltak jelen – az átalakult világot uraló lények fenyegetése okozta horrorisztikusabb atmoszféraelemek. Habár valljuk be, ez így még mindig szerencsésebb, mintha ez került volna túlsúlyba a regényben, viszont legalább a felszíni jeleneteknél talán nem ártott volna egy kissé többet láttatni azokból a lényekből, amelyekről egyébként Vrocsek több helyen is említést tesz a történetben. Persze nem marad el a velük való találkozás, csak ez mintha felületesebb volna, és máshová kerülne a hangsúly.

A másik hasonlóság az – és ezt mindenképpen pozitívumként emelném ki –, hogy Vrocsek egész jól kihasználta a metró – mint az események többségének helyszíne – biztosította lehetőségeket. Még ha nem is annyira részletes és színes a kép, mint Glukhovskynál, mindenképpen több ez, mint amit Tullio Avoledo vagy Andrej Gyjakov regényeiben tapasztalhattunk. Az olasz szerző regénye (Az ég gyökerei című) nagyrészt a felszínen játszódik, akárcsak Gyjakov első regénye (A fény felé című), viszont a második Gyjakov-regény (a Vissza a sötétségbe című) helyszíne már szinte teljes egészében a metró. Velük ellentétben Vrocsek nemcsak nagyszámú állomást járat be hősével, hanem ezeknek az állomásoknak és az ott élő közösségeknek többé-kevésbé egyedi arculatot is sikerül kölcsönöznie, és megrajzol néhány érdekes társadalmi berendezkedést.  A kedvencem ezek közül a Tyehnolozska tudóstársadalma, amely – többek között az Iván megérkezésekor éppen zajló „Fehér éjszakák” tudományos konferencia révén – jó példája annak, hogy még a világ jelentős részét elpusztító katasztrófa sem volt képes teljesen lealacsonyítani az emberi fajt, és vannak még másfajta igényeik is a túlélőknek, mint az alapvető ösztönök kielégítésének szükséglete.

Mielőtt azonban túlságosan is elragadtatnám magam Vrocsek metróábrázolásától, rögtön jöjjön a nagy hiányérzetem: a metrótérkép hiánya elég sokat rontott az olvasmányélményen. Én egy internetről letöltött szentpétervári metrótérképpel együtt olvastam a könyvet, amelyen az állomások többsége azonosítható volt és követhető volt az egymáshoz való elhelyezkedésük, viszont ez messze nem nyújtotta azt az élményt, amire a Glukhovsky-könyvek belső borítóján található térképek képesek voltak, a rajtuk szereplő sok apró információval. Az Avoledo-regény esetében nem hiányoltam annyira a térképet, viszont a Gyjakov-regények (különösképpen a második kötet) és a Vrocsek-regény esetében is határozottan hiányérzetem volt. Azt nem tudom, hogy ez a szerző vagy a magyar kiadó mulasztása, de bármelyiké, részemről ezért van egy nagy mínusza. Szerintem metróban játszódó Metró-regényt metrótérkép nélkül kiadni óriási hiba.

De valójában nem is ez volt számomra a regény legnehezebben emészthető része, hanem a szerző stílusa. A rövid, legtöbbször tőmondatokból felépülő szöveg, a filmszerűen pörgő, egymást szinte mindenféle összekötő szöveg nélkül váltó jelenetek főként a regény első, a könyv több mint egyharmadát kitevő részében zavart különösképpen. Nemcsak azért, mert az volt az érzésem, hogy a terjedelemhez képest valójában nagyon kevés esemény történt ebben a részben és túl sok volt a mellébeszélés, hanem azért is, mert ebben a részben került sor a legfontosabb szereplők bemutatására, viszont a számomra sokszor összefüggéstelennek tűnő, koherens egésszé összeállni sehogy sem akaró történetben ezek a részletek többnyire elvesztek. Ami miatt később, a regény második és harmadik – egyébként sokkal letisztultabbnak tűnő – részeiben az volt az érzésem, hogy igencsak felületesek a karakterek. És különösen igaz ez a főhősre, Ivánra vonatkoztatva , aki szerintem nem volt képes túllépni egy átlagos, középszerű sztalker-figura keretein.

Simun Vrocsek első Metró-regényétől igazán rendkívüli élményeket nem érdemes várni, ehhez sem a történet, sem a szereposztás, sem a szerző stílusa nem annyira kiemelkedő. Egy művelt és jó fantáziával megáldott fiatal szerző átlagosra sikerült poszt-apokaliptikus túlélősztorija A pétervári háború, amelyben viszont van néhány elgondolkodtató, mélyebb tartalmú részlet, amiket talán érdemes lett volna továbbszőni. Már csak utóbbiak miatt is kár a szerző még kiforratlan stílusa és a történetvezetés nehézkessége. Habár – visszatérve egy korábbi gondolatomhoz –, úgy gondolom, hogy egyre nehezebb ezt a témát úgy meglovagolni, hogy valóban eredeti ötletek bontakozzanak ki belőle. Legalábbis az orosz nagyvárosi metróhelyszínek lassan kevésnek bizonyulnak ehhez, ennél valami többre van szükség. Abban most már olvasóként is nagyobb kihívást látok, hogy egy másik országban, sőt akár másik kontinensen játszódó, egy teljesen más kultúrába ágyazott történetet vehessek a kezembe, mintsem elolvassak egy sokadik moszkvai vagy pétervári Metró-sztorit. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem várom Glukhovsky Metró 2035-jének magyarországi megjelenését.