Leon Leyson: A lehetetlen valóra vált

Leon Leyson nem egy kitalált figura, hanem egy élő ember volt, aki képes volt derűsen, egyszerűen és megbékélt szívvel visszanézni a holokauszt történéseire.

A második világháború az emberiség történelmének legtöbb halálos áldozattal járó, több szálon is borzalmas végkimenetelt magáénak tudó fegyveres konfliktusa. Ezen halálos áldozatok között, melyeknek száma megközelítőleg 73 millió, feltehetően közel hatmillió európai zsidó volt. Olyan emberek, akik a mindennapi életük nyugalmából hirtelen és erőszakkal kiragadva arra kényszerültek, hogy a gyökeresen megváltozott életkörülményekhez a lehető legjobban alkalmazkodva küzdjenek az életben maradásért egy reményvesztett világban. Talán mindannyiunk számára mind a mai napig érthetetlen és felfoghatatlan, hogy hogyan történhetett meg mindez egy humánusnak, sőt, kereszténynek mondott Európában, a huszadik század közepén, ahol mintegy varázsütésre ellensége lett keresztény a zsidónak, nemzet a nemzetnek, ahol megmagyarázhatatlanul és kérdés nélkül lettek gyilkosai egymásnak az addig békés együttélést mutató polgárok. Érthetetlen, hogy nem akadt egyetlen kiemelkedő, emberséget, szánalmat, vagy éppen kegyelmet és együttérzést mutató tagja a náci pártnak, aki kiállt volna az antiszemitizmus, a rasszizmus ellen és az emberi jogok mellett. Döbbenten vesszük ma is tudomásul, hogy alig hetven év távlatából visszanézve mindezek az embertelen cselekedetek valójában egyetlen személy manipulatív kísértetezésének termékei, aki egy felsőbbrendű faj megteremtéséért több másik nemzet, köztük kiemelkedően a zsidó nép kiirtását tűzte ki célul.

Leon Leyson, vagyis eredeti nevén Leib Lejzon tíz esztendős gyerek volt, amikor szüleivel a krakkói gettóba költöztették őket. Az addig reménnyel és várakozással teli élet pillanatok alatt semmivé lett, az ismert és kedvelt élettér pedig a múlté. A hét tagú család számára az egy szoba-konyhás „luxust” felváltotta egyetlen szoba, amit egy másik családdal kellett megosztaniuk, de örültek, hogy nekik legalább ennyi is jutott a pokróc egyik oldalán. A kis Leont sok más sorstársával ellentétben szerencsés gyermeknek mondhatjuk, mert a különböző gettókban töltött idő alatt szinte mindig a szülei közelében lehetett. A borzalmak ugyanis itt nem értek véget, ez, ahogyan mondani szokás, csak a jéghegy csúcsa volt. Lassan kialakult az emberben az a fajta szemlélet vagy élethez való viszony, amikor a jövő és a tervezgetés kimerült abban, hogy élelmet szerezzen az elkövetkező napra és megpróbálja túlélni a razziákat, amelyek során nem egyszer közvetlen közelről volt látható és érezhető, ahogyan szerettei közül kiragadják és a halálba küldik az életre már nem alkalmas, vagy egyszerűen csak bosszantó foglyokat, akár puszta szórakozásból is. Az idő múlásával ez a tervezgetés még inkább lerövidült, órákra, majd csupán csak a következő percekre, és ezzel együtt járt nagyrészt az emberi méltóság elvesztése, a kilátástalanság és a csüggedés érzése, az önzés eluralkodása.

A gettókban, ahol mindennaposak voltak az elhurcolások ismeretlen helyekre, amelyekről rémhírek és a halál szaga jött csak vissza, az emberek azt is megtanulták, hogy a megkötött barátságok csak egy rövid időre szólnak, mégis örök érvényűek. Hiszen sose lehetett tudni, hogy nem a legkedvesebb bajtárs lesz-e a következő jelölt egy gázkamrába induló embercsoport közepén. Ilyenkor nem lehetett tiltakozni, sírni, toporzékolni, hanem meg kellett keményedni, vissza kellett fojtani az érzéseket, és csendben, észrevétlen kellett maradni addig, amíg a veszély elvonul. És kibírni még egy napig. Csak a következő razziáig. Aztán a következőig. „Mert amíg együtt vagyunk, nem lehet baj.” – írja Leon a könyvében, egy gyermeki lélek egyszerűségével fogalmazva.

Egy nap azonban utoléri őket is a végzet. Egy hirtelen jött szelekció során Leont elválasztják szüleitől, és abba a csoportba sorolják, amelyben a gyerekek, a betegek és az öregek vannak. Ez baljós jelnek számít, és egy alig tizenéves kisfiú számára is felismerhetővé válik a tény, hogy a biztos halál vár rá, így semmi nincs, amit veszítenie, amikor vakmerően az egyik tiszt elé áll, és kéri, hogy nézzen utána, rajta van-e azon a listán, amelyen az Oskar Schindler lőszergyárába tartó munkások vannak? A furcsa véletlennek vagy egy villanásnyi időre fellobbanó emberségnek köszönhetően Leon a családjával együtt a gyárba tartó munkások közé kerül, talán a legfiatalabbként Schindler zsidó munkásainak híres listáján.

Oskar Schindler különös kakukktojásként szerepel a második világháborús krónikákban. Ő volt ugyanis az egyetlen, aki a náci párt tagjaként látványosan szembeszállt mindenféle ideológiával, és épp azokat tartotta értékesnek, akiket mindenki gyűlölt és akikre a legrosszabb és legembertelenebb sors várt: a zsidókat. Neki náciként volt választása, míg a zsidó foglyoknak nem, és ő mégis életét kockáztatva érte el azt, hogy közel ezerkétszáz zsidó mondhatta őt megmentőjének a háború után. Szembeszállva a náci propagandával, különféle megvesztegetéssel elérte azt, hogy a saját zsidóit a zománcgyárába (a későbbi lőszergyárba) vitesse, mint „nélkülözhetetlen szakmunkásokat”. Itt emberségesebb közegben dolgozhattak, és valamiképpen biztonságban érezhették magukat.

A gyermek Leon keményen odaáll a munka mellé. Választása ugyan nem sok van, de legalább a szülei és még életben maradt testvérei közelében lehet, viszonylag emberségesebb körülmények között, ahol ennivalóból is kicsivel több jut, mint korábban. Elég kicsi ahhoz, hogy teljesítménye messze alulmaradjon az elvárt normáktól, és elég nagy ahhoz, hogy a felnőttek világában egy faládán állva keresse meg a mindennapi kenyeret. Kénytelen ugyan az éjszakai műszakban dolgozni, de ez ugyanakkor lehetőséget is ad neki arra, hogy személyesen megismerhesse Oskar Schindlert, aki, úgy tűnik, szívesen barátkozik a zsidó munkásaival, beszélget velük, sőt, meg is bízik bennük, mintha megbecsülné és emberszámba venné őket. A háború vége felé ez többször is beigazolódik, amikor saját pénzén segíti hozzá zsidóit a túléléshez és a megmaradáshoz.

Leon Leyson 1994-ben (fotó: AP)

Leon Leyson túlélte a borzalmakat. Szüleivel és két testvérével sikerült számára a lehetetlen, és megmenekült. Amerikába emigrált, ahol nagyon sok éven keresztül nem szívesen beszélt az életéről, mert úgy érezte, az emberek nem értenék meg, amiről beszél. Lehet, hogy nem is hinnének neki. Az amerikai álomvilág annyira távol állt mindattól, amit csupán pár évtizede átélt, hogy feleslegesnek érezte azt, hogy elmagyarázza, milyen is volt az, amikor néhány fonnyadt krumpli héja mennyei vacsorának számított. Igyekezett valóban új életet kezdeni. Családot alapított, gyermekei születtek, és ő továbbra is úgy érezte, nem érdemes visszahozni a múltat, szükségtelen beszélni arról, ami vele történt a második világháború ideje alatt. Aztán egyszer csak minden megváltozott, ugyanis egy túlélő történetéből, aki szintén Amerikában élt, Schindler bárkája címmel könyv született. Később ez a könyv sok fontos információval segítette Steven Spielberget a Schindler listája című film megalkotásában. Leon a film bemutatóját követően gondolkodott el azon, hogy vajon helyes-e, ha hallgat mindarról, ami vele történt a háború alatt. Ezután, szinte sorsszerűnek mondható módon megkereste őt egy riporter, és elkészítette az első interjúját. Ezt követően egyre több felkérést kapott, egyetemeken tartott előadást, televíziós műsorokban volt vendég, egyre többen hallani akarták történetét. (Többek között Fritz Coleman keszített vele interjút, amelyet a KNBC tévécsatornán vetítettek 2008-ban Egy gyerek Schindler listáján címmel.) Ekkor fogalmazódott meg egy könyv ötlete, így Leon Leyson, előadásaival párhuzamos módon jegyzeteket kezdett készíteni könyvéhez.

A lehetetlen valóra vált, és egy olyan könyv született a nyomán, amit talán nem véletlenül sorol be minden olvasói fórum és internetes naplóíró a legjobbak közé. Leon hatvanon túl írja le az első sorokat, története mégis a legegyszerűbb, legtisztább megfogalmazás, amit erről a témáról valaha olvastam. A téma érdekessége és izgalmassága sajnos vitathatatlan, ezért nem is igényel további hozzáfűznivalót. A módszer azonban mentes mindenféle sallangtól és szenzációkeltő erkölcsi prédikációtól, ítélkezéstől és felesleges érzelmi ömlengéstől. Tárgyilagos, ártatlanul őszinte, egyenes hangvételű. Könnyen el lehetne képzelni, hogy maga a tízesztendős kisfiú írja saját történetét. Ennek köszönhetően a kegyetlen és borzalmakkal teli részek is a maguk valóságában kerülnek bemutatásra, csodálatosan megőrizve a pontosságot, ezáltal elérve a kellő hatást az olvasóban úgy, hogy az író egyáltalán nem törekszik hatásvadászatra. Nehéz megfogalmazni azt a magával ragadó gyermeki lelkületet, ami végigkíséri a történetet, és hozzájárul ahhoz, hogy a lehető legnagyobb mértékben azonosulhassunk annak valóságával. Furcsamód, de érthető is, hogy a könyv nagyszerűségét épp a személyes átélés hitelességéből fakadóan kapjuk. Leon Leyson nem egy kitalált figura, hanem egy élő ember volt, aki képes volt derűsen, egyszerűen és megbékélt szívvel visszanézni a holokauszt történéseire. Emberként nagyot alkotott azzal, hogy volt bátorsága megírni a történetét, és ezzel hozzájárult a második világháborúban elesett zsidók emléke előtti tiszteletadáshoz. A könyv utolsó lapjain kiegészítésképpen fotókkal és gyermekei illetve felesége néhány gondolatával találkozunk, immár az író 2013-ban bekövetkezett halála utáni időszakból. Mindez csak aláhúzza azt, hogy Leon Leyson nemcsak egy túlélője volt a borzalmaknak, hanem egy sokoldalú, kivételes személyiség, aki az átélt történések után is képes volt teljes életet élni, és akit családja és barátai tiszteltek és szerettek. Kétségtelen, hogy az A lehetetlen valóra vált az egyik legjobban megírt, tiszta és őszinte leírás, amelynek elolvasása után mi magunk sem maradunk ugyanazok az emberek, mint azelőtt.

Megveszem Leon Leyson: A lehetetlen valóra vált | Maxim Könyvkiadó | 224 oldal

Te is írtál már erről? Klikk!

Linkparnereink: miner.hu | konyvkukac.freeblog.hu | Amadea blogja | Olvasokkk! | zakkant olvas | Keményfedél | *DuDuS* olvas | Könyvélmény-beszámoló | Könyvgalaxis | Bibliotéka | Csillagpor könyvsarok | Könyvesem | jeges-varga | Juharfa | Annamarie irkál | Nani & Zitus | Könyvekkel suttogó | Bridge olvas | könyvmoly blog | FFG BooK | Könyvek az életemből | Könyvkritikák | picurka olvasmányai | memoir könyvei | Gigi olvasmányai | Rita olvas | Zenka szerint a könyvek | Freeblog Könyv | Footer.hu - Kulturális magazin | PillowBook | Olvasószoba | Könyvvizsgálók | Könyvespolc | Kortárs irodalom | Világirodalom | eMBé virtuális könyvespolca | Agave Könyvek | Mindenki hajtogatja a magáét... | Filmtrailer - Film, mozi, DVD