Jon Hansen kábítószer-kereskedő, kis tételben árulja a drogot a norvég fővárosban. Családi okok miatt kénytelen feladni a szerény megélhetést biztosító üzletét, és a város drogkereskedelmét uraló Halász alkalmazásába szegődni. Feladata ezúttal nem az árusítás, hanem az adósságok behajtása, amit sikeresen is végez. Egészen addig, amíg úgy nem dönt, hogy a rá bízott, számára vállalhatatlannak tűnő feladat teljesítése helyett inkább meglép a behajtott pénzzel. Csakhogy Halász ezt nem nézi jó szemmel, és utána küldi egyik emberét. Jon éppen csak, hogy el tud menekülni a bérgyilkos elől, de tisztában van azzal, hogy ha életben akar maradni, akkor biztonságos búvóhelyet kell találnia. Éppen ezért egészen Lappföldig menekül, és egy eldugott kis falu üresen álló vadászkunyhójában húzza meg magát, Ulf álnéven. A helyiek természetesen azonnal kiszúrják az idegent, de különösebben nem zavarja őket a jelenléte, némelyikük még segíteni is próbál. Jon ennek ellenére nem igazán tudja, hogy mennyire bízhat bennük, így nemcsak a magánya, a fehér éjszakák és a folyton rátörő emlékek őrlik idegeit, hanem az állandó készenlét is. A magányát még sikerül enyhítenie, miután jobban megismerkedik néhány helyivel – köztük Leával –, viszont a közelgő veszélyt nem tudja elkerülni. Egyedül abban bízhat, hogy üldözői felbukkanása nem fogja teljesen váratlanul érni…
Az Animus Kiadó Skandináv Krimik sorozatában idén ősszel jelent meg Jo Nesbø újabb regénye, a Fehér éjszakák. Akik napirenden voltak Nesbø Harry Hole-sorozat utáni regényeivel és olvasták az előző regényét, a Vér a havon címűt, azokat valószínűleg kevésbé fogja meglepetésként érni a norvég sikerszerző legújabb könyve. Merthogy a Fehér éjszakák erősen eltér attól, ami a szerző Harry Hole-regényeit jellemezte, viszont nagyon sok ponton emlékeztet a legutóbbi regényére, bizonyos elemeit tekintve olyan, mintha ikertestvérek volnának, akik egy tőről fakadnak, de két teljesen eltérő életutat járnak be. A magányos, visszahúzódó, társadalom peremére szorult, ugyanakkor tájékozott, olvasott főhős karaktertípusa visszatérő motívumként említhető. Mint ahogy az oslói alvilági szál is, amely nemcsak a drogkereskedelem révén kapcsolódik az előző regényhez, hanem konkrétan egy karakter is összeköti vele: Halász, az oslói drogbáró alakja ugyan csak egy rövid jelenet erejéig bukkan fel, viszont neve és az általa jelentett fenyegetettség mindvégig ott lebeg a főszereplő Jon/Ulf feje felett. A regény stílusában, mondatszerkezeteiben, történetvezetésében, terjedelmében egyaránt ugyanolyan minimalista, mint Nesbø előző regénye. A Harry Hole főszereplésével játszódó regényekre oly gyakran jellemző túlírásnak, csavaros, több szálon futó cselekménynek itt nyoma sincs. A szinte mindvégig lineáris – mindössze egy-két múltbéli visszaemlékezéssel megszakított –, egyes szám első személyben elmesélt történet inkább mondható kisregénynek, mint egy nagyobb kaliberű műnek.
A hasonlóságok mellett azonban lényeges különbségek is vannak, és talán ezek között kell keresni azokat a tényezőket, amelyek végül a regény megítélését is befolyásolják – legalábbis az én esetemben. Lényeges, de nem maghatározó különbség, hogy Nesbø valami olyasmit lép meg, amire a Hole-sorozat első két regénye óta többnyire csak egy-egy jelenet, regénybeli esemény kapcsán volt példa regényeiben: kilép abból a komfortzónából, amit Oslo, mint helyszín jelent számára, és cselekményét egy teljesen más típusú közegbe helyezi. Ebben nem vall kudarcot, hiszen nemcsak a környezet, a táj adottságainak, hangulatának megrajzolása sikerült jól, hanem az azt benépesítő számi közösség kultúrájába, jellegzetes életvitelébe való betekintés is ad egy különleges töltetet a regénynek. (Ezeket a leírásokat ráadásul nem is helyismeret nélkül teszi, hiszen saját bevallása szerint a hetvenes-nyolcvanas években utazgatott errefelé, és élt is ezen a vidéken.) Ez a kulturális adalék talán rá is fér a történetre, hiszen az önmagában véve nem nyújt nagyon sokat. Bár Nesbø regényeit a krimi műfajába szokás besorolni, itt a korábban eléggé erőteljesen jelen levő bűnügyi szál nagyon a háttérbe szorul. Az események kibontakozásához alapul szolgáló konfliktushelyzet persze tekinthető annak, mint ahogy az üldözők elől való bujkálás is része ennek, mégis sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak a személyes élettörténet-töredékek, a magasabb érzelmi töltetű jelenetek. Ha Nesbø előző regénye kapcsán azt mondhattuk, hogy egy szerelmi szállal átszőtt bűnügyi regény, itt szinte túlzás nélkül mondhatnánk, hogy egy bűnügyi szállal átszőtt szerelmi történet. Aminek a végkifejlete is teljesen már kicsengésű. A Vér a havon esetében pont a zárójelenet volt az, ami különösen megfogott, itt ez a hatás elmaradt – és igazából ez az egyik leglényegesebb különbség, ami számomra a Fehér éjszakát az előző regény mögé rangsorolja.
A Harry Hole-sorozat utáni első Nesbø-regény, A fiú elolvasása után megfogalmazódott bennem az igény valami újra, valami teljesen másra a norvég szerzőtől. A Vér a havon elolvasása után azt éreztem, hogy megkaptam, és kíváncsian, szinte lelkesedéssel vártam a folytatást. Most, utóbbin is túllépve, azt érzem, a várt hatás elmaradt, vagy legalábbis azoknak az érzéseknek, amiket az idén májusban megjelent regény kapcsán éreztem, nyoma sincs. Bármennyire is érdekes színfoltja volt ez a két regény Nesbø eddigi életművének, kezdenek hiányozni a szerző korábbi regényei. Nem feltétlenül maga Harry Hole (hiszen a sorozat utáni regényeinek főhőseiben nagyon sok rá utaló tulajdonság köszön vissza), hanem az a stílus, az az alaposság, amit megszokhattunk a szerzőtől. A két legutóbbi regénye kétségkívül egy izgalmas oldalát villantotta fel a norvég írónak, ugyanakkor arra is rádöbbentett, hogy mégiscsak több az, amit a népszerű sorozatával nyújtott az olvasóknak. Ennek ellenére van valami, ami viszont nem hagy nyugodni: a mintegy két éve beharangozott Tom Johansen-projekt. Az álnéven írandó két regényre vonatkozó eredeti hírek kissé másról szóltak, mint ami végül lett belőle: a Vér a havont és a Fehér éjszakát a tervtől eltérően egyaránt a saját neve alatt publikálta a szerző, és a témát illetően is eltért attól, amit beharangoztak különböző fórumokon. Ha viszont minden igaz, akkor 2016-ban megjelenik egy harmadik regény (The Kidnapping), aminek az előzetes információk alapján maga Tom Johansen lesz a főszereplője, és mint ilyen valószínűleg nemcsak összekapcsolja a két említett regényt, hanem valamilyen formában visszatér az eredeti tervhez is. A kérdés az, hogy hogyan: sikerül-e a szerzőnek valami igazán ütőssel előrukkolnia, ami akár a sorozat első két kötetének megítélését is átértelmezheti? Remélem, nem csak én számítok arra, hogy a szerzőnek még van egy-két – lehetőleg kellemes – meglepetés a tarsolyában.