Dmitry Glukhovsky és Vjacseszlav Bakulin (szerk.): Az utolsó menedék – Antológia

A Dmitry Glukhovsky és Vjacseszlav Bakulin által szerkesztett Az utolsó menedék a Metró 2033 Univerzum szerzőinek huszonkét novelláját tartalmazó antológia.

hirdetés

Dmitry Glukhovsky Metró 2033 című regénye nemcsak a szórakoztató irodalomba, hanem a játékiparba is beírta kézjegyét, sőt a filmipar érdeklődését is felkeltette (a könyv megfilmesítési jogait még 2012-ben megvásárolta az MGM – igaz, azóta elég nagy a csend körülötte). A világszerte nagy népszerűségnek örvendő regény egészen kinőtte magát, amit nemcsak a Glukhovsky által írt folytatások, hanem az a több tíz regény és novella is jelez, amelyeket orosz és más külföldi szerzők írtak az ún. Metró 2033 Univerzum keretében. Bár az írások többsége orosz nyelven jelent meg, egy részüket számos nyelvre (köztük magyarra) is lefordították, emellett Oroszországon kívül is voltak sikeres próbálkozások. Magyarországon eddig (jelen írás publikálásig) a három Glukhovsky-regény mellett további öt regény jelent meg (három Andrej Gyjakovtól, egy Simun Vrocsektől és egy Tullio Avoledótól). Idén ősszel az említett regényeket magyarul kiadó Európa Könyvkiadónál egy antológia is napvilágot látott, amelyben a Metró 2033 Univerzum legnépszerűbb szerzőinek írásait gyűjtötték össze.

A Dmitry Glukhovsky és Vjacseszlav Bakulin által szerkesztett antológia Az utolsó menedék címet viseli. Összesen huszonkét elbeszélést, novellát tartalmaz, köztük a már említett Gyjakov, Vrocsek, illetve Glukhovsky egy-egy írását. Az antológia mind a novellák témáját, mind színvonalukat tekintve nagyon sokszínű. Bár a Metró 2033 Univerzum sajátos kontextusa valamilyen szinten megköti a szerzők kezét, mégsem lehet azt mondani, hogy egyoldalú volna a kötet, többségük sikeresen vette az ebből adódó akadályokat. A novellák nemcsak a bennük feldolgozott témákat, azok mélységét és mondanivalóját illetően mutatnak nagy változatosságot, hanem igen sokoldalúak a helyszínek, és az eleve adott posztapokaliptikus alaphangulaton túli atmoszférájuk, végkicsengésük vagy akár a szereplőik természete szerint is különböznek. Vannak kizárólag a metróban és kizárólag a felszínen játszódó történetek, de olyanok is, amelyek a két helyszíntípust ötvözik. Hangulatukat, végkicsengésüket tekintve az egészen sötét, komor, lehangoló történetek mellett megtaláljuk azokat is, amelyekből nem hiányzik a pozitív üzenet, a remény egy jobb életre, egy élhetőbb jövőre – ennek forrása legtöbbször a túlélők mélységesen emberi mivolta, az alapvetően jóra éhező emberi természet. A főszereplők is igen sokfélék: sztalkerek, katonák vagy csak egyszerű metrólakók, férfiak, nők, gyerekek – velük szemben pedig a felszínt uraló lények, a határtalan írói fantáziáról árulkodó mutánsok, szörnyek, vagy csak pusztán szörnyetegként viselkedő, emberi mivoltukból kivetkőző alakok.

Bár a Metró 2033 Univerzum alaphelyszíne a metró, és nincs hiány a földalatti állomásokon és alagutakban játszódó kalandokban sem, mégis az igazi ismeretlent az atomtámadás során elpusztított földfelszín jelenti, a magas sugárzás, a mutánsok és egyéb veszélyek miatt ez az a terep, amelyhez a legnagyobb kihívások köthetők, és ahová csak a legbátrabbak, legképzettebbek merészkednek. Nem véletlen, hogy a novellák többsége éppen ezeket a felszíni kihívásokat próbálja megragadni a legkülönfélébb szempontok alapján. A felszíni kalandozások általában nem öncélúak, hanem valamilyen megbízatáshoz kötődnek. Olga Svecova Az oktató című elbeszélésében a tapasztalt Viktor (Vitya bácsi) azt a feladatot kapja, hogy felkészítse a zöldfülű Mihail Vasziljevicset (Miskát) első felszíni kalandjára. Az igazi kihívást azonban nem is annyira az újonc tapasztalatlansága és kiszámíthatatlansága jelenti, mintsem azok a rémálmok, amelyekkel Viktornak szembe kell néznie. A Tabula Rasa című Szergej Antonov-novellában a Shooter nevű sztalkert nem rémálmok, hanem látomások gyötrik a moszkvai Nagy Könyvtárban, ahol a Polisz megbízásából próbál rábukkanni a Könyvre, amely fekete oldalakon arany betűkkel meséli el az emberiség múltját és jövőjét. A fóliáns azonban, amelytől azt remélik, hogy megóvja az emberiség maradványait a végső pusztulástól, ennél sokkal komolyabb, elgondolkodtatóbb tanulságokat rejteget. Szergej Kuznyecov novellájában, a Nincs menekvés címűben Maksz Trosin (alias Viking) szintén felszíni küldetést teljesít: a Hanza megbízásából kell eljutnia egy Moszkva melletti katonai intézetben élő föld alatti kolóniába, és elhoznia egy párt, illetve gyereküket. Az út azonban veszélyekkel teli helyszíneken át vezet, és még a melléje rendelt tapasztalt karaván sem garancia arra, hogy sikerrel jár. Ebben a novellában a küldetésről keveset tudunk meg, de annál részletesebben tálalja a szerző a felszíni veszélyeket és Viking félelmeit.

Kissé más jellegű A mesterlövész (Konsztantyin „Eretnek” Baronov írása), amelyben a felszínre merészkedők egy csoportját titokzatos és láthatatlan férfi gyilkolja le egyenként egy mesterlövész puskával. Amikor érthetetlenül, már-már fölháborodva tesszük fel a kérdést, hogy ebben az amúgy is megtizedelt világban hogyan találhat bárki is ilyen elvetemült szórakozást magának, az írás végén megkapjuk a magyarázatot. Ez ugyan helyére teszi némiképp a dolgokat, de hagy maga után egy keserű utóízt is: a maroknyi túlélőnek még a világégést követően sem sikerült levetkőznie a régi világ ideológiai ellentéteit. Nem ideológiai jellegű, hanem sokkal inkább az eltérő értékrendek ütközéséből fakad Szergej Moszkvin A mennyország kapuján túl című írásának alapkonfliktusa.  A novellában bemutatott két túlélő közösség közötti szemléletbeli különbséget látva elgondolkodtató, hogy az önző hatalomvágy, a mindent irányítani akaró, érzelemmentes szabályok mennyire könnyen siklanak át emberi mivoltunk lényegén.  A novella várandós főhőse saját bőrén tapasztalja meg, hogy nem feltétlenül az számít a paradicsomnak, amiről ezt állítják, és nem is a materiális dolgok azok, amelyekért érdemes egy ilyen katasztrófa után túlélőként küzdeni.

Szintén felszíni kalandot mesél el Alekszandr Kojnov Remény ajándékba című novellája, bár itt a küldetés célja merőben más természetű, mint a sztalkerek felszíni portyázásai esetén. A novella főhőse, Szláva félelmet nem ismerve próbál örömet szerezni egy kisfiúnak születésnapjára, egy látszólag banális és értelmetlen, de ebben a helyzetben rendkívüli értékkel bíró cselekedettel. Ennek szellemiségével cseng össze Konsztantyin Benov Újévi története, amely ugyan a föld alatt játszódik, de hasonló témájú: a felnőttek maroknyi csoportja próbálja meghittebbé varázsolni néhány pétervári metróállomás gyerekeinek karácsonyi/újévi ünnepét. És hogy a világot elsöprő atomkatasztrófa után is van értelme az életnek, arra nemcsak az említett két novella, hanem Vaszilij Pronyin Arszi című írása is jó példa: a valamikor egyetemi tanárként dolgozó Arisztarh, miután családi tragédiák sorozata miatt lecsúszik és a társadalom peremére szorul, éppen az új helyzetből adódóan kapja meg a feloldozást, a lehetőséget arra, hogy valamit visszaszerezhessen abból, amit a régi világ elvett tőle.

A tipikus Metró-történetek közé sorolható a kötet első és egyben leghosszabb írása (Über és a forradalom), amely Simun Vrocsek tollából született. A pityeri (szentpétervári) metróban játszódó történet egyfajta leágazása a szerző magyarul is megjelent regényének, A pétervári háborúnak, és nemcsak a metrót benépesítő különböző frakciók, szövetségek közötti konfliktus, hanem a szereplők egy része is visszaköszön benne. Bár a szereplők vonatkozásában nem, a karakterek és a történet stílusjegyeit illetően Andrej Gyjakov novellája (A sztalker becsületszava) is sokban hasonlít regényeire. Főhőse egy Vándor nevű sztalker, aki egy külvilágtól elzárt, mindent felzabáló csúszómászó lények, a férgek által fenyegetett kolóniáról próbál kimenekíteni egy apát és két gyerekét. Mivel az út egy része a felszínen vezet és különösen veszélyes, csak külön-külön viheti őket. Az utolsónak hátrahagyott tízéves kisfiú, Vitalij kiszolgáltatott helyzetében csak egyvalamiben bízhat: hogy a sztalker állja becsületszavát, és biztonságban kimenekíti őt is.

Mindenképpen külön figyelmet igényel a kötet utolsó novellája, Dmitry Glukhovsky Artyom evangéliuma című írása. Ez közvetlen folytatása a Metró 2033 című regénynek, azt meséli el, hogy mi történt hősünkkel az emlékezetes zárójelenetet követően. A regénytől eltérően viszont – ahol egyes szám harmadik személyű a narráció – itt maga Artyom az, aki egyes szám első személyben elmondja a történetet. A novella azt a kételyt próbálja megragadni, amellyel a fiatal sztalkernek szembe kell néznie az általa elvégzett megbízatás végrehajtásakor. Vajon helyesen cselekedett? Nem követi el az emberiség újból és újból azt a hibát, hogy rosszul ítélve elpusztítja azt, amit a teremtés koronájaként nem ért meg vagy nem képes elfogadni? És bár a novella hangvételéből szinte mindvégig sugárzik egyfajta reményvesztettség – éppen az emberi természet szűk látókörű, buta félelmei és önzése miatt –, a szerző a legvégére mégiscsak felkínál egy esélyt a hibás döntések, tévedések helyrehozására.

Még ha nem is említettem cím szerint, természetesen az antológia többi novellája között is vannak jól sikerült írások, jóllehet némelyikük kissé rendhagyó módon értelmezi a Metró 2033 Univerzum kereteit. Az utolsó menedék jó példája annak, hogy milyen az, amikor egy izgalmas ötlet, egy jól megalkotott fikció és az online technológia biztosította lehetőségek egymásra találnak, és szinte önálló életre kelve meghozzák gyümölcseiket. Az, hogy ennyi embert képes volt megmozgatni Glukhovsky kezdeményezése, és hogy a szerzők között kvázi ismeretlen, amatőrnek számító alkotók is képesek voltak színvonalas, érdekes és elgondolkodtató írásokat produkálni, mindenképpen dicsérendő. És bár a Metró 2033 Univerzum alapból utópisztikus, kilátástalanságot és pusztulást sugall, azért jó volt látni – és így az ünnepek környékén talán ezt hangsúlyosabban érzi az olvasó –, hogy a történetek egy jelentős részében jelen van az emberség, az önzetlenség, a szolidaritás. Ez pedig visszaadhatja a reményt arra, hogy egy mindent elsöprő katasztrófa csak a materiális világot képes lerombolni, az emberek szívét azonban nem tudja teljesen kiüresíteni, így mindig lesz egy apró csíra, ami megfelelő táptalajra lelve lehetőséget biztosít az újrakezdésre.

Megveszem Dmitry Glukhovsky és Vjacseszlav Bakulin (szerk.): Az utolsó menedék – Antológia | Európa Könyvkiadó | 459 oldal

Te is írtál már erről? Klikk!

Linkparnereink: miner.hu | konyvkukac.freeblog.hu | Amadea blogja | Olvasokkk! | zakkant olvas | Keményfedél | *DuDuS* olvas | Könyvélmény-beszámoló | Könyvgalaxis | Bibliotéka | Csillagpor könyvsarok | Könyvesem | jeges-varga | Juharfa | Annamarie irkál | Nani & Zitus | Könyvekkel suttogó | Bridge olvas | könyvmoly blog | FFG BooK | Könyvek az életemből | Könyvkritikák | picurka olvasmányai | memoir könyvei | Gigi olvasmányai | Rita olvas | Zenka szerint a könyvek | Freeblog Könyv | Footer.hu - Kulturális magazin | PillowBook | Olvasószoba | Könyvvizsgálók | Könyvespolc | Kortárs irodalom | Világirodalom | eMBé virtuális könyvespolca | Agave Könyvek | Mindenki hajtogatja a magáét... | Filmtrailer - Film, mozi, DVD