Marie-Laure LeBlanc a sötétség világában él, hiszen néhány éve egy különös betegség miatt megvakult. Élete azonban mégis csodákkal és felfedezésekkel teli, mert édesapja, aki a párizsi természettudományi múzeum lakatosa, nem csak a lánya testét gondozza, hanem a szellemét is. Elkészíti számára a fény városának, Párizsnak apró kis házakból álló, fából készült makettjét, hogy a kislánya könnyen el tudjon igazodni az utcák és házak útvesztőjében. Azonban mielőtt a makettet teljesen befejezné, a németek megszállják Franciaországot…
Werner Pfennig nagyon okos kisfiú. Egy árvaházban él húgával, Juttával, és szinte bármit meg tud javítani, különösen a rádiókhoz ért. Erre azonban más is felfigyel, és így kerül egy náci katonai iskolába alig tizennégy évesen, ahol a rendszer nem csupán különös szakmai tudására és tehetségére tart igényt, hanem úgy tűnik, a lelkére is.
Anthony Doerr fiatal amerikai író, pályafutása során nem sorakozatott fel számtalan regényt, néhány történet és novella mellett csak összesen kettőt írt, azt is egy évtized távlatában. Ennek ellenére 2007-ben egy brit irodalmi folyóirat a huszonegy legjobb fiatal amerikai regényíró közé választotta. A láthatatlan fény című regénye (All the Light We Cannot See) 2014-ben jelent meg, és ez meghozta a fiatal író számára a világsikert. A kötetet jelölték a Nemzeti Könyvdíjra, a The New York Times pedig a 2014-es év tíz legjobb regénye közé választotta. Anthony Doerr 2015-ben művéért megkapta a rangos amerikai irodalmi kitüntetést, a Pulitzer-díjat.
A történet szinte meseszerű. Egy vak francia lány és egy árva német fiú sorsát követhetjük nyomon, a fejezetek között váltakozva. Egészen a még csendesnek mondható békeidőkig, a második világháborút megelőző néhány évig nyúlik vissza, és párhuzamos szálakon követi két különböző sorsú gyermek életét és lelkivilágát. Marie-Laure Párizsban él, néhanapján az apjától kapott, Braille írással írt regénnyel a kezében elbújik a természettudományi múzeum valamelyik zugába, és minden hangra nagyon figyel, amit maga körül hall. Nem él fényűző életet, de neki ez így is csodálatos, a születésnapi csokoládék és a felbecsülhetetlennek tűnő Verne-regények, a múzeum megannyi tudása elegendő számára, hogy állapotához képest teljes életet éljen. A kislány és édesapja egymásrautaltságát egyre jobban érzékelhetővé teszi a tény, hogy valami sötét szörnyűség közeleg, és Párizs már nem biztonságos hely többé. A menekülés egy vak lány számára, aki a bevett útvonalakon kívül képtelen tájékozódni, rettenetesen nehéz, de szükségszerű. Elhagyni a biztonságot jelentő, megszokott tereket és tárgyakat olyan, mintha egy világot veszítene el, amelyet darabokra szaggatott valami ismeretlen és érthetetlen erő, amely félelmet jelent és szenvedésből von falat minden köré, amelyen nem hatol át semmi.
Több száz kilométerre tőle, egy szegény árvaházban Werner Pfennig, egy lenszőke hajú nyolc éves kisfiú a húgával egy padlásszoba sivár padlóján kuporog, és egy régi rádiót szerel össze, amely nemsokára működni kezd. Időközönként néhány percig ezen a rádión egy különös adás hallható, franciául, aztán újabb néhány percig zene következik. Az árvaházban töltött napok igazi fényforrása a különös műsor, egészen addig, amíg veszélyessé nem válik a tény, hogy valakinek a tulajdonában rádiókészülék van. A háború szele lassan feltámad, Werner rádiója megsemmisítés áldozata lesz, ő maga pedig egy kiképző iskola növendéke a Führer óvó szárnyai alatt.
J.R. Moehringer szerint „Anthony Doerr a világot úgy szemléli, mint egy tudós, ám úgy érzékeli, ahogy egy költő.” Talán ez a legpontosabb és legszebb megfogalmazása annak, hogy milyen is ez a regény. Több száz oldalon keresztül vezet bennünket olyan történéseken keresztül, ahol a szálak tökéletesen összeillenek, minden erőlködés vagy mesterkéltség nélkül. Annak ellenére, hogy a második világháború szörnyű és embertelen voltával találjuk ismét szembe magunkat, a regényt valami könnyed varázslatosság lengi körül, megtartva a tényeken alapuló gyakorlatiasságot, de mégis valami átható humánumot kölcsönözve neki. Talán cím még sohasem volt ennyire találó, valóban az az érzésünk, mintha egy láthatatlan fény vékony aranyszállal kötné össze a sorsokat és vezetné a végzet és a véletlen szövevényes útvesztőin a szereplőket. Olvasás közben az olvasó egyre inkább úgy tapasztalhatja, mintha Roberto Benigni Az élet szép című filmjének jeleneteibe csöppent volna, ugyanaz az emberi kedvesség, egyszerűség, a tragédiákkal szembeni féltő magatartás nyilvánul meg szüntelenül. Egy vak kislány édesapjának levelein keresztül, amelyben a munkatábori körülmények és silány étrend háromfogásos vacsorává változnak, vagy egy érzékeny fiú madarakkal szemben tanúsított érdeklődésén és szeretetén keresztül folyamatosan az az üzenet érkezik a könyv lapjain, hogy van valami értelme az életnek, hogy jónak lenni magától értetődő, természetes dolog kell hogy legyen, és hogy lehetünk bármennyire kilátástalan helyzetben, a szeretet és a segítőkészség mindenek előtt való.
Marie-Laure és Werner életén keresztül egy olyan világba pillantunk bele, amelyről már rengeteget tudunk, mégis teljesen újat hoz számunkra ez a fajta megközelítés. A szerzőnek remek adottsága van arra, hogy az olvasót fejezetről fejezetre magával ragadja, pedig a történet egy visszatekintő elbeszélésnek tűnik, állandóan váltakozó idősíkokkal, ezek segítségével azonban megtapasztalhatóvá teszi számunkra azt a fejlődést, amelyen a két főszereplő végigmegy, egészen addig, amíg találkoznak. Marie-Laure naiv kislányból okos kamaszlánnyá érik, akit nem ront meg a háború szelleme, megmarad benne a gyermeki ártatlanság és tisztaság, és párosul egy józan, logikus világnézettel. Werner hasonló utat jár be, hiszen annak ellenére, hogy egy lélekölő gépezet fogaskerekei közé kerül, sikerül megőriznie magában az emberséget és az érzékenységet az élet és az igazság iránt, így a megfelelő időben a megfelelő döntéseket tudja meghozni. Anthony Doerr szinte egész idő alatt a kettejük találkozását készíti elő, lassan feltárva a véletlen egybeesésnek sejtetett részleteket, hogy aztán néhány óra erejéig a csendes boldogság és a kimondatlan szerelem lehessen osztályrészük. És aztán elválnak útjaik, örökre. Nincs boldog végkifejlet, nincs románc, nincsenek ígéretek. Csak egy kéz szorítása egy másik kézen. Ennyi marad. És a Lángok Tengere, egy gyémánt, amelyet mindenki keres.
Nehéz megfogalmazni igazán, mitől ennyire különleges és nagyszerű olvasmány A láthatatlan fény. A történet valójában szomorú, mégis olvasás közben és után egy belső, csendes nyugalom uralkodik a bennünk. Valószínű, hogy nem csupán a történeti tények bemutatása volt a szerző célja, valami mélyebb szándék is sejthető. Bár az is lehet, hogy nincs semmiféle szándék, csak az író lelkivilágának vegytiszta megnyilvánulásának vagyunk tanúi. Ez utóbbi dolog, ha igaz, akkor valóban irigylésre méltó egy olyan világban, ahogy nagyon nehéz megőrizni az olyan értékeket, amelyek emberré tesznek bennünket.