Jenny Rogneby: Leona – Pókerjátszma

A furcsa stockholmi bankrablás ügye Leona Lindberg asztalára kerül. Jenny Rogneby nyomozónője nagyon különc, a viselkedése helyenként valósággal irritáló.

Jenny Rogneby debütregénye, a Leona – Pókerjátszma egy különleges bankrablás, illetve rablássorozat körülményeiről, valamint egy betegesen hazudozó, felelőtlen játékfüggő ámokfutásáról szól. Maga a történet jó, viszont a nézőpont (a sztori tálalása, láttatása) és a szereplők megválasztása szerintem egyenesen rossz. Ahhoz, hogy ezt bővebben kifejthessem, kénytelen vagyok a legfontosabb csavart elárulni, amely egyébként az olvasó előtt valahol a 82. oldal környékén, körülbelül a regény húsz százalékánál válik világossá – szóval nem éppen a legutolsó poént lövöm le. Ezzel együtt azt javaslom, hogy amennyiben minden spoilert elkerülnél, úgy elégedj meg a következő bekezdésben található, dőlt betűkkel szedett fülszöveggel; a fülszöveg után spoileres vélemény következik.

Sokkoló bankrablás Stockholm belvárosában. Az elkövetők eszköze egy hétéves kislány, aki hatalmas összeggel távozik a helyszínről. De hová megy? Kinek viszi a pénzt, ki fundálta ki ezt az elképesztő bűntényt? Az óriási közfigyelmet kiváltó eset Leona Lindberg nyomozó asztalára kerül. Hamarosan kiviláglik, hogy nem a rabló életkora az egyetlen különös körülmény az ügyben. A nyomozás nem várt irányt vesz, amiben persze közrejátszhat, hogy maga a nyomozó sem egyszerű eset. Elismert és nagy munkabírású szakember ugyan, de különc is, aki, ha szükséges, nem riad vissza a vakmerő lépésektől sem. Az sem véletlen, hogy a második hasonló rablás után már ő az első, aki a helyszínre érkezik.

Eddig a fülszöveg.

Egyrészt nem ő az első, aki a helyszínre érkezik, másrészt a második rablásnál már tudjuk, hogy ő a bankrabló kislányt bábként mozgató “elkövetők” egyike – Rogneby a 82. oldalon leplezi le. Mondjuk mást nem igazán tehet a szerző, hiszen a történetet egyes szám első személyben maga a címszereplő meséli el. Ő Leona Lindberg, a bankrablások értelmi szerzője és egyben a nyomozás vezetője is. Ha egyes szám első személyben éppen arról nem beszélne a főszereplő, amiről a regény szól, az kimondhatatlanul nagy baki lenne. Önmagában a tény, hogy a rablások kitervelője ugyanaz a személy, mint aki a rendőrségi nyomozást is vezeti, még simán belefér, sőt pikáns ízt is adhatna az egésznek. Rogneby viszont mindenféle negatív tulajdonsággal ruházta fel Leonát, amitől a regény felénél már valósággal áhítoztam egy olyan szereplő után, akivel legalább egy picit azonosulni tudok; akinek szurkolhatok, hogy megoldja ezt az ügyet; aki valamiképp igazságot szolgáltat vagy legalább a jó oldalt képviseli egy olyan világban, ahol beteg, felelőtlen felnőttek áldozata egy ártatlan gyermek. Azt ugyanis hiába várja tőlem, az olvasótól a szerző, hogy hangyányit is együtt érezzek egy olyan szereplővel, aki gyereket kínoz – még ha a kínzás itt tulajdonképpen nem szó szerint értendő. Nem bukkant fel ilyen szereplő, noha egy adott pillanatban reméltem, hogy talán a Fővárosi Ügyészségi Nyomozóhivatal szigorú ügyésze lesz az. Aztán őt is magával ragadta a Leona-ciklon (amit egyébként elég hihetetlennek találtam, de lehet, hogy bennem van a hiba).

Leona arrogáns viselkedése önmagában is nagyon visszataszító. Nem az a probléma vele, hogy rendőrként bűnöző, mert nem ő az első ilyen a krimiirodalomban. Azt sem tudom felróni neki, hogy szenvedélyes pókerjátékosként eljátszotta a család összes megtakarítását, mintegy félmillió svéd koronát, és utána hazudott a férjének arról, hogy hová lett a pénz. Még az is belefér, hogy a szüleitől a súlyosan beteg kisfia külföldi műtétjére kapott pénzt szintén eljátssza, mert el tudom képzelni, hogy a szenvedélybetegség szörnyűbb, mint a gyomorfekély. De az a lekezelő, arcátlan viselkedés, ahogy az egyes helyzeteket kezeli, és ahogyan a körülötte élőkhöz viszonyul (legyen szó szüleiről, férjéről, feletteséről, az őt zsaroló újságíróról vagy a tettestársáról), meg ahogyan hozzám, az olvasóhoz szól (amikor döntéseit, cselekedeteit magyarázza, ahogyan érvel), az elfogadhatatlan. Hiányzik belőle a bűnbánat legapróbb szikrája is, még a legintimebb pillanataiban sem tanúsít megbánást, és ez az egyes szám első személyben történő elbeszélésnek köszönhetően meglehetősen hangsúlyozottá válik.

A szerző belopott a regénybe néhány flashbacket; ezekben Leona a gyermekkorára emlékszik vissza, amikor a szülei rosszul bántak vele, apró csínyekért a pincébe zárták, magányos órákra ítélték. Érzésem szerint ez a néha felbukkanó szál azt hivatott megerősíteni, hogy Leona jelenbeli viselkedése egy gyermekkori trauma eredménye – ám ez szerintem nagyon erőtlen próbálkozás, a felemlegetett múltbéli pillanatképek egyszerűen nem indokolnak ennyi gonoszságot.

Leona karaktere kitölti a cselekményt és a regényt, mindenki más eléggé eltörpül mellette. A nyomozónőt egyébként jól ábrázolta a szerző. Ha eltekintek attól, hogy engem mennyire bosszantott és irritált Leona személye, és egy objektív szűrőn keresztül vizsgálom az egészet, akkor meg kell állapítanom, hogy Rogneby a főszereplőt nem csak felületesen rajzolta meg. Az elbeszélői nézőpontnál arra is vigyázott, hogy ne pusztán elmondja, hanem meg is mutassa a történést, vagyis Leona érzéseit megpróbálta a lehető legkifejezőbben átadni. (Az más dolog, hogy engem, az olvasót ezek az érzések, belső gondolatok hidegen hagytak vagy egyenesen taszítottak.) A mellékszereplők viszont meglehetősen gyengén ábrázoltak és helyenként hiteltelenek. Leona felettese tipikusan az a naiv, orránál fogva vezethető rendőrkapitány, akit amerikai akció-vígjátékokból ismerhetünk. Az újságírót a személyes bosszúvágy hajtja: tudja, hogy Leona sáros, és könnyedén írhatna egy szenzációs, exkluzív cikket a bankrabló nyomozónőről, de ő inkább megzsarolja a nyomozónőt, hogy bizonyítékokat szerezzen egy másik ügyről, és hogy megírhassa az egykori osztálytársát, a mostani pénzügyminisztert megbuktató riportot egy politikusokat érintő szexbotrányról. Felettébb amatőr és szűk látókörű hozzáállás egy újságírótól.

A szerző: az etiópiai születésű, Svédországban nevelkedett Jenny Rogneby

A szerző: az etiópiai születésű, Svédországban nevelkedett Jenny Rogneby

Mindezek mellett néhány logikat hibát is felfedezni véltam a regényben. Az egyik ilyen a kislány kihallgatásának módszere, meg az a folyamat, ahogyan tulajdonképpen az első számú gyanúsítottat, a tulajdonképpeni elkövetőt, vagy koronatanút kezelik. (Nevezzük inkább koronatanúnak, hiszen a gyerek, noha ő vitte ki a pénzt a bankból, inkább áldozat, mintsem elkövető.) Gyakorlatilag percek alatt döntenek arról, hogy hazamehet (külföldre! az ország határán túlra!), mielőtt egyáltalán megpróbálnák megtudni tőle, hogy ki vette rá őt a bankrablásokra. Még ennél is elképesztőbb az, ahogy a Gyermekvédelmi Hivatal alkalmazottja simán hagyja, hogy a kislány az éjszakát a nyomozónál töltse. Ez számomra nagyon bizarrul hangzik, szerintem szöges ellentétben áll minden protokollal. (Nekem úgy rémlik, hogy kiskorút a jogi képviselője vagy a Gyermekvédelmi Hivatal embere hiányában ki sem hallgathatnak, nemhogy odaadják az egyik nyomozónak, hogy vigye haza magához.) Egy másik említésre méltó logikai bukfenc a rabolt pénzösszeggel függ össze. A történet szerint a kislány az első rablás során 3,5 millió eurót vitt el a bankfiókból (240. oldal). Ha azt feltételezzük, hogy ekkora összeget a bank alkalmazottai csak lila ötszázasokban és sárga kétszázasokban, vagyis a létező legnagyobb címletekben adtak oda (mert ezt sugallja a szöveg a 342. oldalon – bár az már egy másik rablás, nem az első), a csomag súlya számításaim szerint akkor is körülbelül 13 kilót nyomott, amelyet nehezen visz el egy vézna, ijedt hét esztendős kislány táskástul, diktafonostul. (Megjegyzés: lehet, hogy nincs igazam, és az első rablásnál más, azaz kisebb címletekben kapta a pénzt, de akkor viszont igazam van, mert a zsákmány úgy még nehezebb lenne.) És akkor figyelmen kívül hagytam azt, hogy Svédországban a svéd korona a fizetőeszköz, és lehet, hogy egyetlen bank sem tart 3,5 millió eurót készpénzben, a legnagyobb címletekben. Vagy ha mégis, kötve hiszem, hogy a feltehetően ilyen szituációkra is felkészített banki alkalmazottak éppen eurós bankjegyekben, a legnagyobb címletekben adnának oda 3,5 milliót, miközben a hazai bankók névértéke hozzávetőlegesen egytizede az eurónak. Bár az is lehet, hogy mindezek tekintetében én tévedek, hiszen soha nem voltam nyomozó…

Azzal zárom, amivel kezdtem ezt az írást: maga a sztori jó. Egy bankrablássorozat értelmi szerzője az a személy, aki a nyomozást is vezeti. Ez önmagában elég sok lehetőséget kínál. A főszereplő és/vagy az elbeszélői nézőpont megválasztása viszont szerintem rossz döntés volt, és a logikai hibák nálam sokat nyomnak a latban, főleg úgy hogy tudom: Jenny Rogneby kriminalisztikát (is) tanult, és egy ideig nyomozóként dolgozott.

Megveszem Jenny Rogneby: Leona – Pókerjátszma | Animus Kiadó | 399 oldal

Te is írtál már erről? Klikk!

Linkparnereink: miner.hu | konyvkukac.freeblog.hu | Amadea blogja | Olvasokkk! | zakkant olvas | Keményfedél | *DuDuS* olvas | Könyvélmény-beszámoló | Könyvgalaxis | Bibliotéka | Csillagpor könyvsarok | Könyvesem | jeges-varga | Juharfa | Annamarie irkál | Nani & Zitus | Könyvekkel suttogó | Bridge olvas | könyvmoly blog | FFG BooK | Könyvek az életemből | Könyvkritikák | picurka olvasmányai | memoir könyvei | Gigi olvasmányai | Rita olvas | Zenka szerint a könyvek | Freeblog Könyv | Footer.hu - Kulturális magazin | PillowBook | Olvasószoba | Könyvvizsgálók | Könyvespolc | Kortárs irodalom | Világirodalom | eMBé virtuális könyvespolca | Agave Könyvek | Mindenki hajtogatja a magáét... | Filmtrailer - Film, mozi, DVD