Ben H. Winters: Végső ígéretek

Írta : Ben H. Winters
Eredeti cím : Countdown City
Eredeti kiadás : 2013
Magyar cím : Végső ígéretek
Fordította : Orosz Anna
Kiadó : Agave Könyvek
Recenzált kiadás éve : 2015
Terjedelme (oldalszám) : 266
85
Vidd hírét!
 
 

Amikor Ben H. Winters trilógiájának első regényéről (Gyilkosság világvége előtt) írtam, reményemet fejeztem ki, hogy a második és harmadik kötet magyar fordítása nem egy-egy évvel az előzőt követően fog megjelenni, hanem rövidebb lesz a várakozási idő, figyelembe véve, hogy angolul már mindkét kötet jó ideje megjelent. Ez a kívánságom végül nem teljesült, az Agave Könyvek ugyanis csak közel egy évvel az első kötet után adta ki magyarul a folytatást, ennek ellenére – vagy éppen ezért – nagy várakozással vettem kézbe a fiatal amerikai szerző trilógiájának második kötetét, amelynek magyar címe Végső ígéretek.

A regény mintegy három hónappal az előző kötet után játszódik. Már csak 77 nap maradt a 2011GV nevű, mindenki által csak Maiának hívott aszteroida becsapódásáig, ami vélhetően elpusztítja a Földet. Ahogy közeledik a becsapódás időpontja, úgy sokasodnak a problémák is: nincs áram, nem működnek a kommunikációs eszközök, fogyatkoznak az élelmiszer- és vízkészletek, fokozódnak a zavargások, és egyre többen szánják magukat képtelennél képtelenebb dolgokra – egyszóval szép lassan darabjaira esik szét az egész társadalom. Bár a Concordi Rendőrkapitányságtól való elbocsátását követően munka és életcél maradt, Henry (Hank) Palace ex-nyomozó azon kevesek közé tartozik, akik a körülményekhez képest próbálják „normálisan” élni fennmaradó napjaikat.

Ebben váratlanul segítségére lesz egykori bébiszittere, Martha, aki egy napon csak úgy betoppan Hankhez és arra kéri, hogy találja meg eltűnt férjét. A valamikor szintén rendőrként dolgozó Brett Cavatone mintaférjnek tűnik, akinek első ránézésre semmi oka nem lehetett felesége elhagyására, így az eltűnés több mint gyanús. Hank nem tud nemet mondani, és elvállalja az ügyet, habár tisztában van vele, hogy nehéz dolga lesz. Ebben a zűrzavaros világban, amikor az eltűnések mindennaposak, elég nehéz olyan információt szerezni, amin el lehetne indulni. Hank azonban lelkiismeretes és kitartó, emellett jó szimata is van, így megtalálja a módját, hogyan bukkanjon a férfi nyomára. Bár korántsem biztos benne, hogy helyesen cselekszik, és már a legelejétől fogva maga sem tud válaszolni arra a kérdésre, amit a nyomozás előrehaladtával egyre többen tesznek fel neki: miért csinálja ezt az egészet?

Ben H. Winters Az utolsó nyomozó-trilógiájának második kötete első ránézésre – és első olvasás után is – kísértetiesen hasonlít az elsőre: egy pre-apokaliptikus környezetben és hangulatban játszódó, enyhén noir beütésű krimi. Ami korántsem rossz dolog, hiszen annak legtöbb pozitívuma visszaköszön benne. Ezek közül talán a letisztult, egyszerű nyelvezet és stílus, az egyes szám első személyű, közvetlen hangnemű, de kissé visszafogott, finom humorral átszőtt, és hosszú háttérleírásoktól mentes történetmesélés, valamint Hank karaktere az, ami számomra a legszimpatikusabb. És persze az egésszel szorosan összefonódó társadalomrajz, ami olyan, mint amikor nagyon közelről szemléljük egy végső stádiumban levő beteg leépülését. Jóllehet ez inkább csak a Hank által folytatott (amúgy önmagában véve nem különösebben érdekfeszítő, bár kétségkívül alapos) nyomozás „melléktermékeként” van jelen, nagyon erőteljesek azok a képek, amelyekkel a szerző ezt az olvasó elé tárja. Egy-egy jelenet vagy egy-egy párbeszéd igencsak élénken beleég az agyunkba olvasás közben, és nagymértékben meghatározza a regény sajátos hangulatát. De nemcsak a káosz és az őrület képei vannak jelen, hanem van, aki szervezetten próbálja túlélni legalább a hátralevő rövid időt: ezek közül a New Hampshire-i Egyetemen berendezkedett fiatal anarchisták Szabad Köztársasága különösen érdekes színfoltja a regénynek. Mindezzel a társadalomrajzzal, meg az önjelölt túlélőcsoportokkal együtt jár néhány érdekes figura is, akik szintén nagymértékben meghatározzák a könyv összképét.

A regényben nemcsak a társadalmi leépülés látványos, hanem Hank esetében is tetten érhető egyfajta személyiségváltozás. Míg aktív nyomozó volt, indítékait simán el lehetett intézni azzal, hogy pusztán csak lelkiismeretesen végzi munkáját (bár erre már akkor sem kérte senki a munkaadói közül), itt viszont már más a helyzet. Sokkal nehezebb ésszerű magyarázatot találni arra, hogy mi is motiválja ebben a reménytelennek és esélytelennek tűnő, már-már abszurd nyomozásában. Az embernek nem egyszer az az érzése, hogy lassan Hank is csak egy megszállott lesz, aki nyomozásával próbálja elterelni a figyelmet valamiről, amivel nehezére esik szembenézni. Lehet, hogy a szép lassan mindent átható káosz és az embertelenség aggasztja, amiért nemcsak a gyújtogató, fosztogató tömeg, hanem az állami szervek (Nemzeti Gárda, parti őrség) is felelősek, akik kíméletlenül halomra lövik vagy táborokba internálják a keleti féltekéről hajóval érkező menekülteket? Vagy a húgának, Nicónak tett gyerekkori ígérete nyomasztja, amelynek a lány különc viselkedése miatt hiába is próbál eleget tenni? Valószínűleg mindkettő, és bár úgy tűnik, hogy a sok őrült között a kevés normálisak közé tartozik (vagy fordítva, az új helyzetben a normalitást jelentő többséghez viszonyítva őrült különcnek számít), valójában ő is menekül valami elől, mint mindenki más.

Az utolsó nyomozó-trilógia második kötete szinte semmilyen szempontból nem mondható rendkívülinek, hiszen sem témaválasztását, sem karaktereit, sem cselekményét tekintve nem kiemelkedő. Mégis az a kiváló arányérzék, ahogyan Winters az egészet összerakta, illetve az a tény, hogy mindvégig megmaradt a realitás talaján, ami miatt az olvasó egy percig sem kérdőjelezi meg a történet hihetőségét, egy ugyanolyan szórakoztató, és rövid terjedelme ellenére is tartalmas olvasmányt eredményezett, mint az első kötet. Igaz, nekem a Gyilkosság világvége előtt leheletnyivel jobban tetszett – talán éppen azért, mert nem tudva mire számíthatok, egészen kellemes csalódást okozott, míg a második kötetnél már volt egyfajta elvárásom a szerzővel szemben, aminek ugyan maradéktalanul sikerült eleget tennie, de azt a többletet nem kaptam meg, amit az első kötet kapcsán úgy emlegettem, mint a témában rejlő lehetőséget. Valószínűleg a harmadik kötet is sok szempontból az első kettő által kitaposott úton fog továbbmenni, de a közelgő – a második kötet végén már alig több mint egy hónapnyira levő – katasztrófa talán tágítja kissé a perspektívát, legalábbis ami a trilógia lezárásának lehetséges forgatókönyveit illeti. És ami jó hír: várhatóan már az idén megérkezik a magyar fordítás.


Vidd hírét!