Kedvem támadt a főszereplő nevéből kiindulva tárgyalni ezt a könyvet, hiszen az is legalább annyira groteszk, mint maga a történet, és legalább annyira sokatmondó is.
Lássuk hát: főhősünk, illetve antihősünk Oleg Trudovics Basmakov. Jó orosz szokás szerint apja nevét örökölte, akinek a fellendülő szocializmus valamiféle diadalaként a sokatmondó, munkát és munkaerőt egyaránt jelentő Trud nevet adták az eszmék változásával feltétlenül és kötelezően lépést tartó szülei. A basmak szó rossz, koszlott cipőt jelent. A felesége csak úgy bizalmasan Tapocskinnak – Papucsnak nevezi. Nos, ha összevetjük emberünk nevét az orosz társadalom elmúlt fél évszázadának változásaival, rögtön megkapjuk Poljakov regényét: az orosz valóságnak valamiféle groteszk, eltorzított, mégis valósághű változatát – alulnézetből.
Basmakov amúgy nem valamiféle jöttment senkiházi. Karrierje csúcsán az orosz űrkutató állomás vezető beosztású munkatársa. Az már csak részletkérdés, hogy először munkája van, és csak utána végez egyetemet, mint ahogy az is annak bizonyul, hogy a társadalmi-politikai változások kikoptatják állásából, hogy aztán nehezen, vagy inkább egyáltalán ne találjon többé magára. Persze az is túlzás, hogy dicsőséges munkahelyén önmaga lett volna: a konjunktúra szeszélye juttatta oda, és ugyanaz a szeszély repítette ki helyéről. Basmakov tehát csak lötyög a világban, alakja így az orosz realista irodalomban annyira kedvelt groteszk hősök sorát gazdagítja. Olyan, mint valami időből kilépett Gogol-hős, aki különféle helyzetekbe csöppen anélkül, hogy kérné, és anélkül, hogy értené, mi is történik tulajdonképpen vele. És mivel az élet elején a sors kegyes, és a kimért helyzetek kedvezőek, emberünk kérdezés nélkül lefölözi az életet. Elfogadja a szelíd feleséget, az após közbenjárásával megszerzett jól fizető munkahelyet, az időnként ölébe cseppenő többé-kevésbé múló gyönyöröket, a szintén beszédes nevű barátokkal töltött alkohol illatú időket (Tunyajegyics például alighanem a lustaságáról híresült el), a kiváltságokat. Aztán a politikai változások félrevágják, és parkolóőr lesz belőle, hogy végül a lánya segítségével találjon magának egy bankban munkát.
Bizony meglehetősen öntudatlan ember a mi Tapocskinunk, aki igazából még papucsférjnek sem válik be. A pillanaton kívül nem érdekli semmi, a nehéz helyzeteket sem megoldani, csupán megúszni akarja. Nem csoda, hogy a regény végén egy erkélyen lógva találjuk, és nehéz lenne eldönteni, melyik esetben járna jobban: ha leesne, és véget érne minden, vagy ha megmenekülne? Mert ebben az esetben szembe kellene néznie a feleségével, akitől éppen szökni készült, a szeretőjével, akinek hazudott, sőt, a szeretője befolyásos apjával is. Ez pedig talán még a halálnál is rosszabb (külön-külön mindenik, hiszen Basmakov nem szeret konfrontálódni).
Sokatmondó a regény címe is. Szökni szeretnék. „Szeretnék” – nem pedig „akarok”. Hiszen Basmakov nem is akar semmit. Nem akart ő Kátya férje lenni, de valahogy úgy alakult. Hogy a házasságuk kitartott, az csakis a felesége belátó türelmének köszönhető. Aztán az űrkutató állomást sem megálmodta, csak odacseppent, s ha már ott volt, hát tett ezt-azt, hogy ne rúgják ki. Ha pedig leépítették, a véletlen gurította elé a parkolóőri állást. Aztán mikor a bankban dolgozó lánya felveti a lehetőséget, hogy ott dolgozzon, nem tiltakozik az ellen sem – sem akarni, sem nem akarni nem hajlandó, csak elfogadni a konjunktúra által kínált jobb-rosszabb lehetőségeket. A legkevésbé sem akart Veta szeretője lenni, szökést és új életet tervezni vele – de úgy alakult, hogy nem tudott szabadulni tőle, hiszen ahhoz véleményt kellett volna formálni és nyilvánítani, okokat és következményeket mérlegelni…
Basmakov a körülmények áldozata. A tökéletes szolgalelkű, kívülről irányított, látszólag tevékeny és hasznos, papírokkal bizonyíthatóan okos és értelmes, soha semminek az okát nem kutató kisember. Csak azért meghökkentő a történet, mert ilyen felesleges embert bármelyik korszak ki tud termelni.
A mű persze nem csak ennyi. Férfiregény sok politikával, a szereplő(k)höz illően nem túl emelkedett humorral, csipkelődéssel és rivalizálással. És persze egymásra csúszott világok, sorsok groteszk karambolja értelmezhetetlen eredménnyel. Számomra valahogy tipikusan orosz a bemutatott világ, nemcsak azért, mert ott van az a szinte követhetetlenül sok orosz név, no meg az orosz valóság szeletei, hanem azért is, ahogy gondolkodnak, ahogy meglehetősen fatalistán rábólintanak a tényekre. És keserédes, szociális érzékenységgel bemutatott keresztmetszete ötven évnyi orosz valóságnak: a politikumnak, a közéletnek, a mindennapoknak, a hóbortoknak, a családnak és az egyéneknek.
Ha elfogadjuk, hogy az életről szól a regény, akkor alighanem nevetős szomorúsággal (mert hát mi egyéb illene egy tragikomédiához?) kell tudomásul venni, hogy ez az élet olyan, mintha az iskolai évzárón a Csillagok háborúját adnák elő a srácok. Mindennek és mindenkinek van megfelelője, és ha mindent leszámítunk (amiben pedig elég hosszú gyakorlatunk van), talán még tetszik is az eredmény. Sőt, ha jó napja van, az ember akár azt is bebizonyítja magának, hogy éppen így akarta…