John le Carré: Éjszakai szolgálat

Írta : John le Carré
Eredeti cím : The Night Manager
Eredeti kiadás : 1993
Magyar cím : Éjszakai szolgálat
Fordította : Fazekas László
Kiadó : Agave Könyvek
Recenzált kiadás éve : 2016
Terjedelme (oldalszám) : 562
100
Vidd hírét!
 
 

Jonathan Pine egykor katonaként szolgált a brit seregben. Aztán részben a kalandvágy által vezérelve, részben a korábbi életének hátat fordítva kerül a kairói Nofertiti Szállodába, mint éjszakai szállodavezető, de nem feledve a katonás rendhez való ragaszkodást. Itt botlik először Richard Onslow Roperbe – noha a szó szoros értelmében ott és akkor nem találkoznak. A szállodát is birtokló Hamid család legkisebb sarjának, Freddie Hamidnak a szeretője, bizonyos Madame Sophie révén szerez tudomást Roperről. Sophie, akibe Pine menthetetlenül beleszeret, szinte mindig Hamid közvetlen közelében lévén, szigorúan bizalmas iratokra tesz szert. Egy hirtelen ötletnek engedve, s mert úgy hiszi, hogy Pine „becsületes, megbízható angol”, az iratokról Pine-nal másolatot készíttet, és arra kéri a brit éjszakai szállodavezetőt, hogy amennyiben neki baja esne, úgy adja át a papírokat a kairói angol nagykövetnek.

Pine persze akaratlanul is meglátja a dokumentumok tartalmát (kézifegyverek, tömegpusztító fegyverek, rakéták adásvételét előkészítő iratok), és mélységes igazságérzete úgy kívánja, hogy rögtön értesítse a kairói brit diplomáciai kirendeltséget. Annál is inkább, mert a tervezett üzletben az eladó fél mögött egy brit üzletember, bizonyos Richard Onslow Roper áll. Ergo: egy brit állampolgár (akit Madame Sophie a világ leggonoszabb emberének nevezett) halált árul. (Megjegyzés: 1991-ben járunk, Bush éppen lerohanta Irakot, szóval bármilyen közel-keleti fegyverkereskedelem megkondítja a vészharangot, főleg ha a vevő fél arab.) A brit nagykövetség értesíti Londont, London pedig magát Ropert, aminek természetesen az üzlet meghiúsulása mellett tragikus következményei lesznek. Pine nem tehet mást, mint odébb áll, és Svájcban vállal munkát, szintén éjszakai szállodavezetőként. A lelkiismerete viszont bántja a kairói események miatt, hiszen úgy érzi, hogy tulajdonképpen ő árulta el Madame Sophie-t, így amikor egy késő este Roper és népes kompániája bejelentkezik a svájci hotelbe, Pine lépésre szánja el magát.

Egy buzgó londoni titkosszolga, bizonyos Leonard Burr irányítása alatt kezdetét veszi Pine nagy utazása, amelynek során az egykori szállodavezetőnek hiteles és kifogástalan identitást fabrikálnak. Az útja Kelet-Angliától Portugálián, Kanadán és az Egyesült Álamokon át a Karib-térségig vezet, a cél pedig: Roper közelébe férkőzni és leleplezni. Néhány amerikai kém is a segítségükre van, de a siker útjába így is jut bőven akadály. Egyrészt ott a bürokrácia, aztán a szolgálatok közötti rivalizálás, az alá/fölé rendelt viszonyok összevisszasága és Roper mérhetetlen befolyása, amelynek következtében Londonban a törvényeket felülírja az üzleti érdek. Értsd: ha Roper brit fegyverekkel üzletel, azaz brit (fegyver)gyártók termékeit adja el valahol a nagyvilágban, akkor az innentől Londonban nem illegális fegyverkereskedelemnek, hanem a Királyságnak haszont jelentő üzletnek minősül, attól függetlenül, hogy ki a vevő vagy hogy Roper mit kap az áruért cserében. Az sem számít, ha történetesen kolumbiai kokaint, amit aztán többszörös haszonnal értékesít mondjuk épp Európában, és a tranzakciókat követően értelemszerűen egy árva fityinget sem fizet a birodalmi adóalapba. Egy ekkora játszmában egy beépített éjszakai szállodavezető meg néhány hitében rendíthetetlen, törvénytisztelő titkosszolga ha nem is éppen porszemnek, de apró kavicsnak számít. Na de képes-e egy apró kavics megbotlasztani a gépezet fogaskerekeit? El lehet-e gáncsolni a mindig óvatos, hatalmas befolyással bíró Ropert? Dávid és Góliát története a Bibliával egyidős, szóval tudjuk, hogy mindig van esély. John le Carré neve ugyanakkor garancia arra, hogy a befejezés (többnyire) valósághű. A főszereplő kém a főgonoszt csak a James Bond-filmekben szokta sárba taposni. A való életben ez nem így működik, és le Carré történetei, ahogyan azt megszokhattuk már, inkább a való életre hasonlítanak.

Le Carré a maga szokásos módján, félreismerhetetlen stílusában meséli el a történetet. A cselekményvezetés nem lineáris, a regény például a svájci jelenettel kezdődik, a korábbi, kairói eseményekről Pine visszaemlékezéseiből szerzünk tudomást, az idősíkokat viszont le Carré a tőle megszokott precizitással váltogatja, sajátos egyensúlyt tartva közöttük. Rengeteg helyszínt bejár a regény során (többet, mint emlékeim szerint bármely másik könyvében), és a különböző helyeken felbukkanó (mellék)szereplők mind más-más színt kölcsönöznek a sztorinak. A történet második fele javarészt a napsütötte Karib-térségben játszódik; a táj és a velejáró emberek különös ízt adnak a regénynek, de le Carrénál mindig a szereplőkön van a hangsúly, és ez itt sincs másként.

Pine különös figura a le Carré-regényhősök sorában. Ragadnak rá a nők. Bárhol fordul meg, a női szíveket megdobogtatja. Pine jellemzése során ez soha nem válik hangsúlyossá, de a cselekményből ez derül ki. Egyiptomban még fordított a felállás: ő szeret bele Madame Sophie-ba, bár ezt önmagának is csak későn ismeri be. Onnantól mindenhol az ő mozdulatait, vonásait, mosolyát, kecsességét, eleganciáját véli felismerni, mindenről ő jut az eszébe. Svájcban Jed, Roper nője az, aki kacér, már-már kihívó viselkedéssel ingerli, ráadásul Roper szeme láttára, de Pine szemét-fülét becsukja, valósággal fél észrevenni az ellenfél nőjét. (Jeddel később, a Karib-szigeteken újra találkozik, és a második találkozás új fejezetet jelent kettejük számára, de erről többet nem szabad eláruljak.) Kelet-Angliában egy helyi lány alig pár hét után és mindenféle kérdezés nélkül költözik be hozzá, Quebec-ben pedig a szállásadója jegyben járó lánya lesz a titkos ágyastársa. Bátran mondhatjuk hát, hogy Pine igazi szívtipró, de le Carré vigyáz arra, hogy direkt módon soha ne jellemezze így a főszereplőjét. Pine ugyanakkor mélységesen becsületes és igazságos. Szinte önként megy az oroszlán barlangjába és vállalja a beépített ügynök szerepét, mert meggyőződése, hogy helytelen, amit Roper művel, és úgy tartja, hogy valakinek csak el kell számoltatnia Ropert is. Persze a lelkiismerete is bántja; úgy érzi, hogy Roper lebuktatásával elégtételt vesz Sophie miatt. Egykori katonaként valahol a lelke mélyén tisztában van azzal, hogy ez is csak egy küldetés, ami akár rosszul is végződhet, de nem foglalkozik a kockázattal.

Le Carré az Éjszakai szolgálattal nyitotta meg azon regényei sorát, amelyek a hidegháború utáni időszakról szólnak. Egy teljesen új világot ábrázol (már amennyiben mondjuk a Karla-trilógiához vagy a Tükrök háborújához hasonlítjuk). Itt a londoni titkosszolgálatok már nem orosz kémek ellen dolgoznak, de még csak nem is a szovjet-orosz rendszer által kitermelt új generációs bűnözők ellen, mint a Single & Single-ben, hanem a globális szervezett bűnözés felszámolása érdekében. Jelen esetben a szervezet feje ráadásul egy brit állampolgár, akinek Londonban is mérhetetlen befolyása van, így aztán a szolgálatok, azaz inkább azoknak bizonyos csoportjai vagy személyei tulajdonképpen egymás ellen hadakoznak. A tét óriási: az egyik oldalon hatalmi pozíciók, mandátumok és kinevezések, milliókat megmozgató üzleti tranzakciók; a másik oldalon emberi életek, olyan embereké, akik rendíthetetlenül hisznek az igazságban. Ha kétségünk lenne afelől, hogy a való életben melyik oldal áll épp nyerésre, akkor le Carré azt eloszlatja.

A szerző nagyon pontos képet alkot arról, hogy miként működik a szervezett bűnözés elleni globális háború, s bár azt sugallja, hogy nincs minden veszve, az összkép azért eléggé aggasztó. Az csak az egyik része, hogy a korrupció mindent és mindenkit behálózott, de a velejáró szellemiség is megkezdte bomlasztó tevékenységét, és olyanokat is megfertőzött, akik korábban nagyot mertek álmodni, akik egykor megesküdtek, hogy a szervezett bűnözés ellen harc során nem hátrálnak meg, nem bújnak „hajuknál fogva előrángatott érvek mögé.” Hogy aztán ezek valóban hajuknál fogva előrángatott érvek-e, vagy olyan törvények és jogszabályok, amelyek a bűnüldöző kezét megkötik, döntse el mindenki maga. A könyv egyik legsokatmondóbb jelenete éppen egy ilyen szituációt tár elénk. Burr, végső elkeseredésében, régi barátjához fordul, de itt is falba ütközik. Mint megtudja, nincs olyan törvényes keret, amely lehetővé tenné, hogy egy gyanús rakományt amerikai vagy nemzetközi vizeken megállítsanak, mert a gyanú hivatalosan megalapozatlan, s a tanú hiteltelen. Épp ők tették azzá a hatóságok szemében, hogy az oroszlán barlangjába bemehessen. Én, az olvasó valamivel Burr előtt jöttem rá, hogy az út, amelyen végig akar menni, járhatatlan. Megvolt az a kettős érzés, amikor Burrel azonosulva még görcsösen akartam hinni, hogy valahol létezik egy kiskapu, van megoldás, nem dolgozott hiába – ugyanakkor már láttam azt is, hogy Burr a veszett fejsze nyelébe kapaszkodik. Olvasmányélménynek sem volt utolsó…

A könyv magyarul most másodszor jelent meg. Az előző kiadás itthon az Éjszakai portás címet kapta. A mostani cím százszorta találóbb. Egyrészt Pine nem portás, hanem (éjszakai) szállodavezető, a teljes személyzetnek a menedzsere. Másrészt a szolgálat ebben az esetben kettős jelentéssel bír: a szállodai szolgálat mellett Pine egy másikat, egy titkosat is elvállal. Az új kiadás előszavában a szerző a regény alapján készült tévésorozathoz fűződő kapcsolatáról beszél. Bár összességében azt állítja, hogy elégedett az adaptációval, azért a sorok között a nemtetszésének is hangot ad. Érdemes figyelmesen elolvasni. Én, aki általában az írott művet nagyobbra tartom az adaptációnál, nagyon is megértem a kifogásait.


Vidd hírét!