Stephen King: Az átkozott út

Az átkozott út Stephen King első írói évtizedének a termése, egy Richard Bachman álnéven írt, Magyarországon egészen idén őszig kiadatlan regény.

hirdetés

Az átkozott út Stephen King azon korai regényei közé tartozik, amelyeket még Richard Bachman álnéven írt. Bár nyomtatásban 1981-ben jelent meg, közel egy évtizeddel korábban született: saját bevallása szerint édesanyja 1973-ban bekövetkezett halálát próbálta feldolgozni a megírásával, az emberi szenvedés és fájdalom kérdésére kísérelt meg választ találni. A nyomtatásban megjelent regényei közül ez a kilencedik a sorban, a Bachman-regények közül pedig harmadik.

A regény főszereplője, a negyvenéves Barton George Dawes egy középnyugati kisváros Kék Szalag nevű mosodáját igazgatja, amelynek húsz éve, még 1953-ban lett alkalmazottja. Alapvetően elégedett lehet életével: munkahelyén megbecsülik, feleségével, Maryvel kemény munka árán sikerült feltornázniuk magukat egy elfogadható életszínvonalra, és még az életüket pár éve beárnyékoló tragédián – kisfiuk halálán – is látszólag túltették magukat. A városi tanács döntése azonban feje tetejére állítja Bart életét: a 784-es autópálya újonnan építendő szakaszának nyomvonala nemcsak munkahelyét, hanem otthonukat is érinti. Költözniük kellene, kétszeresen is, és mindkettő felelőssége Bartra hárul: a Kék Szalagnál neki kellene az új telephelyre vonatkozó tárgyalásokat lefolytatnia, és hát az otthonkeresés is elsősorban az ő feladata lenne.

Bartot azonban túl sok minden köti a két helyszínhez, elsősorban a házhoz, ahol húsz éve élnek Maryvel, és ahol fiatalkora legszebb emlékeit szerezte. A lelke mélyén érzi, nem tisztességes az, hogy egyszerre ennyi mindenről le kell mondania, ezért úgy dönt, hogy ellenszegül, és megvédi a kemény munka árán felépített törékeny boldogságot. Mivel tisztában van azzal, hogy egy egész rendszer ellen kell harcolnia, igyekszik kellőképpen felkészülni. Ahogy viszont közeledik a kényszerköltözés ideje, egyre furcsább döntéseket hoz, amelyek következményeként nemcsak a munkahely biztonsága foszlik szét, hanem a családi összetartó erő is szétszakad. Ennek ellenére elszánt kitartással próbálja megvalósítani őrültnek tűnő tervét.

Kingnél már megszokhattunk, hogy néhány könyvét műfajilag elég nehéz behatárolni, legtöbbször azért, mert több műfaj is keveredik bennük. Az átkozott út esetében a besorolás azért nehéz, mert – bármennyire is furán hangzik – a King által mintegy fél évszázados írói pályafutása során bejárt széles műfaji palettán nem lehet egyértelműen elhelyezni a regényt. Ami biztos, nincs benne semmi természetfeletti, horrort és fantasyt nyomokban sem tartalmaz, de még krimis vagy thrilleres vonásokat is nehéz beazonosítani. Amolyan „lélektani dráma”, a fülszövegben azt is írják róla, hogy King „finom pszichológiai meglátásokkal teli, igazi irodalmi regény írt.” És valóban, ha Kinget próbáljuk keresni a regényben, akkor Bart Dawes feldúlt és egyre zavartabbá váló pszichéje a kevés kapaszkodók egyike, és ami aztán a regény főbb bonyodalmait is kiváltja. Ez mondjuk első ránézésre nem kevés, hiszen King az elme és a lélek bugyraiban azért mindig is otthonosan mozgott. Elég erősen indít most is: Bartnak már a prológus rövid tévéinterjújában tanúsított viselkedése, illetve az első fejezetben történő fegyvervásárlása is jelzi, hogy itt valami igencsak készülőben van.

Hogy valójában mi is, az kissé lassan bontakozik ki a történetből, ami a maga részéről a regény egyik gyenge pontja. Szinte azt a kijelentést is meg merem kockáztatni, hogy az általam olvasott King-regények közül ennek a sztorija az egyik legsemmitmondóbb. Az persze érthető – az előzmények tükrében legalábbis –, hogy itt nem az eseményeken van a fő hangsúly, hanem a főhős lelki vergődésén és az ebből születő döntésein, viszont én ez utóbbi téren sem éreztem annyira erősnek a regényt. King abban sem remekelt, amiben általában akkor is igényesen teljesít, hogyha a történet hagy kívánnivalót maga után: a karakterek vonatkozásában.

Az egyetlen igazán említésre méltó szereplő az maga Bart Dawes, mindenki más többnyire felejthető kategória. Egyszerű statiszták, akik a megfelelő pillanatokban feltűnnek, teszik a dolgukat, de ahogy Bart „továbbrobog”, elfeledkezünk róluk. Csakhogy Barttal sem tudni, hányadán is áll az ember. Alapvetően szimpatikus figura is lehetne, de az ésszerűtlen döntései egy idő után nagyon antipatikussá teszik. Tipikus antihőssé válik, ráadásul azok közül valóvá, akikkel olvasóként nagyon nehéz azonosulni. Bár ez nyilván nem lehet elvárás egyetlen regénnyel szemben sem, számomra legtöbbször sikerül valamilyen mértékben még a negatív főszereplőkkel is egy hullámhosszon lenni, hogyha legalább abban a kontextusban, amiben mozognak, kellőképpen megalapozottnak és következetesnek érzem a cselekedeteiket. Bart viszont szétesett, egy-egy cselekedetében a józan ész legkisebb szikráját sem lehet felfedezni, önző módon pont azokat dobja el magától, akiktől ebben a – számára főként lelkileg – nehéz időszakban a legnagyobb támaszt kaphatta volna. Egy idő után már nem szánalomra méltó, amit csinál, hanem inkább bosszantó, és így elég nehéz empátiával viseltetni iránta.

Persze lehet, hogy King éppen azt akarta ezzel megmutatni, hogy amikor valakit nagy veszteség ér, akkor képes az egész világot ellenségnek tekinteni, fájdalma akár a józan ítélőképességét is elhomályosítja, és a legszélsőségesebb tettekre is képes. Ezt pedig még el is lehetne fogadni, egy ponton azonban mindenképpen sántít számomra a dolog: bármennyire is próbálok analógiát vonni az írót ért veszteség és a Bart Dawes sérelmei között, azért a kettőt nem tudom egy lapon emlegetni. Még akkor sem, hogyha Bart esetében kiderül, kisfia halála sokkal mélyebb nyomot hagyott benne, mint amit kifele – elsősorban felesége irányába – mutat, és a családi házhoz való ragaszkodását a fiához kötődő emlékei nagymértékben meghatározzák. Egyszerűen aránytalannak éreztem Bart vélt vagy valós vesztesége és a tettei közötti különbséget. Vagy legalábbis Kingnek nem sikerült kellőképpen meggyőznie arról, hogy ugyanarról a súlycsoportról van szó.

Élvezhető történet és szerethető karakterek nélkül igazából nem sok említésre méltó marad a regényből. Persze van valami, amivel King eddig még szinte sohasem okozott csalódást: az elbeszélési stílusa. Ez az, ami miatt akkor is szeretem olvasni az írásait, ha éppen maga a történet vagy mondanivaló nem képes megérinteni. Az a hangulat, amit megteremt regényeiben, az esetek többségében képes magával ragadni, e tekintetben szerintem a legjobbak közé tartozik. Az átkozott útról kialakult képet is ez menti meg némiképp, de mindent figyelembe véve – azt is, hogy ez is az író korai regényei közé tartozik, amikor feltehetően még az útkeresés volt a jellemző rá, illetve a Kinggel szemben táplált pozitív elfogultságomat is – egyértelműen ezt érzem a leggyengébbnek az általam olvasott Bachman-regények közül. Mi több a teljes életművéből általam olvasott több tíz regény képzeletbeli rangsorában is valahol nagyon a vége fele helyezkedik el.

Megveszem Stephen King (mint Richard Bachman): Az átkozott út | Európa Könyvkiadó | 389 oldal

Te is írtál már erről? Klikk!

Linkparnereink: miner.hu | konyvkukac.freeblog.hu | Amadea blogja | Olvasokkk! | zakkant olvas | Keményfedél | *DuDuS* olvas | Könyvélmény-beszámoló | Könyvgalaxis | Bibliotéka | Csillagpor könyvsarok | Könyvesem | jeges-varga | Juharfa | Annamarie irkál | Nani & Zitus | Könyvekkel suttogó | Bridge olvas | könyvmoly blog | FFG BooK | Könyvek az életemből | Könyvkritikák | picurka olvasmányai | memoir könyvei | Gigi olvasmányai | Rita olvas | Zenka szerint a könyvek | Freeblog Könyv | Footer.hu - Kulturális magazin | PillowBook | Olvasószoba | Könyvvizsgálók | Könyvespolc | Kortárs irodalom | Világirodalom | eMBé virtuális könyvespolca | Agave Könyvek | Mindenki hajtogatja a magáét... | Filmtrailer - Film, mozi, DVD