Orhan Pamuk: A piros hajú nő

Elsősorban két alapvető apa-fiú történet kerül mozgásba a regényben: Szophoklész Oidipusza, illetve Firdauszí Királyok könyvéből Rusztem és Szuhráb legendája.

hirdetés

Találj magadnak egy másik apát. Ebben az országban amúgy is sok apja van az embernek. Állam apánk, Allah atyánk, maffiavezér keresztapánk… Apa nélkül nem élhet itt senki.” (78.) A Piros Hajú Nő, a címben sejtetett nőalak ellenére apák és fiúk történeteiből építkezik, ez az emberi viszony szervezi a regényt, az apák és fiúk kapcsolata alakítja, görgeti a történetet, ez az a szűrő, amin keresztül a regény világa leképezhető.

Azonban az apa-fiú viszony kizárólag közvetett módon tapasztalható meg a szövegben – eltolódásokon keresztül. Az apa csak mint hiány jelenik meg, betöltendő űr. Emiatt a regény narrátor-szereplője, Cem tudatosan apapótlókat keres, saját maga és számára kvázi-idegen apja megértéséért. A regény hihetetlen figyelemmel és analitikus pontossággal mozgatja a nyugati- és keleti kultúrkör apa-történeteit, olyan ok-okozati viszonyok mentén szervezi a történetet, amelyek a regény logikáján belül stabil rendszert hoznak létre, abból kilépve viszont közelebb állnak a szómágiához, vagy a vallásos kapcsolódási rendszerekhez. Ez a sajátos, egyszerre mágikus, de ugyanakkor tisztán logikai érvelés kapcsolja össze a történet folyamatos csúsztatásokra, eltolásokra építkező szintjeit.

Elsősorban két alapvető apa-fiú történet kerül mozgásba a regényben: Szophoklész Oidipusza, illetve Firdauszí Királyok könyvéből Rusztem és Szuhráb legendája. Az egyikük a nyugati irodalom és apa-modell tartópillére (történet a fiúról, aki tudtán kívül megölte az apját), a másik pedig a keleti, főleg perzsa irodalom, és mint a regényből kiderül, képi kultúra egyik ikonikussá vált momentuma (történet az apáról, aki tudtán kívül megölte a fiát). Látványos, ahogyan a kettő egymás negatívjaként működik, mindkettő olyan apa-fiú viszonyra épül, amelyben érzékelhetetlen a kettő közti kapcsolat, amelyben a rokoni viszony csak későn derül ki, a bűn elkövetése után. Cem úgy tekinti ezeket a történeteket, mint amelyek előre megszabják az életét. Mintha forgatókönyvek, vagyis inkább előírások lennének. Ha egyszer elmeséli, vagy meghallgatja a történetet, az automatikusan – és minden bizonyosság szerint – beigazolódik. A rengeteg eltolás, apa- és fiúpótló miatt viszont nem egyértelmű, hogyan fog megtörténni a legenda. Az egyetlen bizonyosság, hogy meg kell történnie.

Mindkét történet, amely fő-forgatókönyvként (ha már ezt a szót használtam, maradjunk ennél) elrendeli az események alakulását, többszöri áttételességen keresztül jut el Cemhez. Az Oidipuszt ő maga meséli Mesterének (az apafiguraként kezelt Mahmut kútásónak), később tudja meg, hogy a könyv, amelyben olvasta, Freud Álomfejtése, ami hirtelen szabad utat enged az apa-fiú kapcsolat pszichoanalitikus olvasatának, amit Cem korábban is gyakorol, de ettől a felismeréstől fogva különös hangsúllyal. Szuhrab és Rusztem történetét színházban látja először, de akkor még nem tudja, mivel találkozik, évekkel később egy festményen ismeri fel újra a megölt fiát karjaiban tartó, megtört király alakját. Egész életét az Oidipusz és Szuhrab történeteknek szenteli, szinte monomán módon keresi az újabb, tisztább, közelebb vivő művészeti alkotásokat: újra és újra megerősíti magában Oidipusz és Szuhrab történetét, sajátjává teszi, az élete részévé, egyértelmű összefüggéssé. Nyugati múzeumokat és könyvtárakat látogat, hogy pontosan adatolható, alapos kutatási munkát végezve megértse az apák és fiúk legalapvetőbb történet-párját. Viszont mindvégig tisztában van azzal, hogy kutatása amatőr, hiszen érzelmek által vezérelt. Ami megragadja ezekben a történetekben, az minden esetben egy ismerős érzés. Bűntudat és fájdalom érzése – ez az, ami miatt bármilyen kontextusban képes felismerni a történeteket: színpadon, festményen, szövegben, újságcikkben, a körülötte élők életében, filmen, Isztambul terjeszkedésében, saját családi viszonyaiban (amelyből minden esetben hiányzik az apa-fiú kapcsolat, vagy apja távolságtartása miatt, vagy felesége meddőségéből kifolyólag), gazdasági viszonyokban (az általa alapított cég kerül a meg nem született gyermek helyére és válik fiává, a névadás gesztusa is ráerősít erre: Sührabnak nevezi a céget).

A szöveg tehát folyamatos eltolásokkal él, de közben már-már kínosan analitikus. Az összefüggések nem rejtettek, nem a figyelmes olvasó számára elszórt húsvéti tojások. Minden kapcsolódás kimondott, sőt alaposan elemzett. Cem tudja, hogy apja helyett választja apaként Mahmut mestert, szándékosan adja a Sührab nevet a cégnek, stb. Ami pedig ezeket a döntéseket irányítja, nem más, mint a történet – a történet elmondásának és megélésének kényszere. Mahmut mester esti történetei azért hátborzongatóak, mert kimondásuk igazzá teszi őket, az elmesélt legendának meg kell történnie. Cem újra és újra elolvassa az általa választott két történetet, ezek pedig újra és újra beigazolódnak, élete oidipuszi és szuhrabi elemek gyűjtő tere. A két fő forgatókönyv mellett számos már történet is mozgásba kerül, például József és testvéreinek története, ami különösen fontossá válik, hiszen a kútásó Mahmut meséli el, számos más Koránból származó történettel együtt (és mindig úgy meséli ezeket, mintha vele magával történtek volna), Dosztojevszkij regénye, a Karamazov testvérek, de különösen az Oidipusz-elemzés, ami előszóként szerepel a kötetben, sőt magának Firdauszínak, a Királyok könyve írójának az élettörténete is, hiszen ő is elveszíti a fiát.

A regény másik központi problémája az emlékezés és felejtés kérdése, ami szorosan összekapcsolódik a bűntudattal. A legendák megismétlődnek, elmondásuk elindítja megtörténésüket. Cem újra és újra felteszi magának a kérdést: ha sikerül elfeledkezni valamiről, megszűnik az létezni? Ha nem emlékszik már arra, ami bűntudatot ébreszt benne, a bűn meg nem történtté válik? Ha el tudná felejteni az Oidipusz történetet, megszabadulna attól a tehertől, hogy saját életében is újra kelljen élnie? Az aktív felejtés azonban emberi képtelenség. Minél erősebben próbálja a még fiatal Cem elfelejteni a történteket és hallottakat, annál erősebben figyel rájuk. A történetek nem elfelejthetőek, hiszen alapjaiban szervezik a társadalmat. „Szerintem hiába felejtik el a régi könyveket, a bennük levő történetek tovább élnek.” (134.) – mondja Fikriye Hanım könyvtáros Cem egyik apa-kutató útján. A kíváncsi Oidipusszal ellentétben (aki nyomozott Laiosz király gyilkosa után, csak hogy végül saját bűnével kelljen szembesülnie) a bűn elfelejtése éppen hogy megvédeni hivatott a bűnöst – csakhogy ezzel is hasonlatossá teszi magát Oidipuszhoz: az elfelejtés menekülési kísérlet a sors elől, ami Szophoklész drámájának tanulsága szerint éppen hogy visszavezet ahhoz.

A címadó Piros Hajú Nő a regény jó részében névtelenül megjelenő szereplő, ha a regény által is felkínált freudi rendszert nézzük, egyszerre anya-figura és a vágy tárgya, egy izgató, feltűnő színfolt, ami majdnem olyan erős mozgató rugója a történetnek, mint az apa-fiú szál. A Piros Hajú Nő megismerhetetlen, misztikus, titokzatos és szintén rengeteg áttételen keresztül szűrt. Színésznőként számos anya- és szerető szerepében látja a színpadon Cem, első látásra ismerősnek tűnik, és mintha ő is felismerné a fiút. Élete során, még boldog, ám meddő házassága alatt is rendszeresen eljátszik a Piros Hajú Nő gondolatával, aki nem tud más lenni számára, mint ideál és álomkép. Ayșéről, majdani feleségéről először csak annyit jegyez meg, hogy valamiért nagyon hasonlít a Piros Hajú Nőre (érdekes, hogy Cem apja szerint meg az anyjára), ugyanúgy, ahogyan Mahmut mester is hasonlít a vér szerinti apjára.

A regényben tehát folyamatosan váltakozó logikájú összefüggésekkel találkozhatunk, melyek hol mágikus kapcsolódásokat hívnak elő (hasonlóságon- és érintésen alapuló mágia, szómágia), hol vallásos érveléseket – a kútásás maga is úgy jelenik meg, elsősorban Mahmut történetein keresztül, mint ami Allah felé visz. „Vajon helyes volt arról ábrándoznunk, hogy a földről, ahol aludtunk, a föld mélyére szálljunk le, ahelyett hogy az égbe emelkednénk, a csillagokig?” (21.). Illetve a történeti, szociológiai, filológiai, művészettörténeti, látszólag tudományos érvelések is helyet kapnak – az apátlanság mintegy kordiagnózis is a szövegben, a modern ember sajátossága (ez az összefüggés szintén többszörösen elhangzik a szövegben), ugyanakkor képtelenség, ahogy a szöveg elején idézett részlet is mutatja: apa nélkül nem tudunk meglenni, folyamatosan keresünk valakit, vagy valamit, akire (vagy amire) apaként tekinthetünk. Saját magunk megértéséhez apáinkat kell megértenünk. A regény tehát nem más, mint egy megértési kísérlet, ami számos áttételen keresztül próbálja meghatározni az apa-fiú viszonyt – a történetek elmondásával a történetek megértésére és megélésére kényszerít.

Megveszem Orhan Pamuk: A piros hajú nő | Helikon Kiadó | 218 oldal

Te is írtál már erről? Klikk!

Linkparnereink: miner.hu | konyvkukac.freeblog.hu | Amadea blogja | Olvasokkk! | zakkant olvas | Keményfedél | *DuDuS* olvas | Könyvélmény-beszámoló | Könyvgalaxis | Bibliotéka | Csillagpor könyvsarok | Könyvesem | jeges-varga | Juharfa | Annamarie irkál | Nani & Zitus | Könyvekkel suttogó | Bridge olvas | könyvmoly blog | FFG BooK | Könyvek az életemből | Könyvkritikák | picurka olvasmányai | memoir könyvei | Gigi olvasmányai | Rita olvas | Zenka szerint a könyvek | Freeblog Könyv | Footer.hu - Kulturális magazin | PillowBook | Olvasószoba | Könyvvizsgálók | Könyvespolc | Kortárs irodalom | Világirodalom | eMBé virtuális könyvespolca | Agave Könyvek | Mindenki hajtogatja a magáét... | Filmtrailer - Film, mozi, DVD