Gerlóczy Márton: Elvonókúra

Írta : Gerlóczy Márton
Eredeti cím : Elvonókúra
Eredeti kiadás : 2016
Magyar cím : Elvonókúra
Kiadó : Scolar Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2016
Terjedelme (oldalszám) : 409
100
Vidd hírét!
 
 

Gerlóczytól már megszoktuk, hogy egy megfigyelővel mesélteti el azt, amit neki magának nehezére esne kimondani, így nem lepődhetünk meg, hogy az alkohol hatásaitól szabadulni vágyó pincért egy „csóró magyar író” kíséri el egzotikus elvonókúrájára. Úgy vélem, az újabb regény nemcsak ebben illeszkedik szervesen az elődei által felállított sorba, hanem abban is, hogy – miután előző regényeiben a gyerek, a lázadó fiatal és a reménytelenséget szemlélő felnőtt szemszögéből is láttatta a világot -, a szerző most a mélyrétegbe száll le.

Azt gondolnánk, mélyebbre már nem lehet, mint A létrában, pedig de… A szenvedélybtegségektől marcangolt, elfojtott személyiség valahol szánnivalóbb, mint a maga pőre primitívségében jelentkező öntudatlanság vagy betegség. Szóval az újabb könyv egy újabb utazás – egyszerre kifele és befele.

Márcyz Lajos, a korábbi kötetekben is megjelenő „csóró magyar író” ezúttal unokatestvérével, a jobb sorsra érdemes pincérrel utazik egy egzotikus szigetre, hogy ott valóra váltsák annak egyetlen álmát: kigyógyulni az alkoholizmusból. Az író titkos naplót vezet az 59 napos ott-tartózkodásról, mellyel dokumentálja barátjának az alkohollal vívott hősies, ám sikertelen harcával együtt saját felismeréseit, a bennszülöttek életmódját, és a nyugati turisták dőzsölését. A tanulság aligha meglepő: „a lányt a faluból kiveheted, de a falut a lányból soha.”

A naplószerű szerkezet remek módszer a tényközlésre, de egyszersmind az elmélkedésre is alkalmat ad. Egy alkoholistával együtt élni nem egyszerű feladat, de Márcyz feltett szándéka, hogy nemcsak kibírja az élet minden területén sorra csődöt mondó unokatestvérét, hanem a megszokott megértéssel kezelve őt, jól érzi magát. Megfigyelései eredménye az is, hogy ő maga is elvonókúrára szorul: túl mélyen ette bele magát a személyiségébe a (magyarokra szerinte annyira jellemző) bizalmatlanság, félelem, reményvesztettség. Ilyen szempontból ellenpontként is állhat a pincér mellett – lám, ha az ember igazán akarja,sikerülhet.

A nagy reményekkel induló, de később alkoholba fulladó „elvonókúra” elején boldogan sütkérezik a dicsfényben, hiszen a pincér, mint a legtöbb alkoholista, a szavak nagymestere: meglegyezgeti cimborája hiúságát azzal, hogy ő az egyetlen ember, aki mindig is megértette kudarcra ítélt, kudarcba fulladt életét. Alkalmat ad ezzel Márczynak arra is, hogy – a megszokott iróniával – elmélkedjen a jobb sorsra érdemes, de a Margit körúton világot látott elme sorsáról: mi lehet belőle, ha nem hajlandó beállni a sorba? Az alkoholizmus már-már „igazolt hiányzásnak” tűnik, szinte kötelező egyetlen menedéknek…

Két havi kínlódás alatt Márcyz a „csóró magyar író” rendszerességével végzi megfigyeléseit, kiterjesztve azt cimborája (és saját) anyagi-, hangulati- és lelkiállapotára, de a bennszülöttek életkörülményeire, a rendszeresen idelátogató, itt megtelepedett vagy csak átutazó nyugati turisták agresszív „nyugalomkeresésére” is. Egyféle görbe tükröt tart az olvasó elé, mikor sokadik változatban mutatja be a társadalmi szabályoknak beintő, de a társadalomtól megértést, elfogadást váró, karaktert. Ahogy a pincér, úgy a többi elszúrt életű, kifogásokat kereső, saját értéktelensége elől a sok pénzbe kerülő szenvedélyekbe menekülő nagyhangú, vagy éppen visszavonuló turista is a meg nem nevezett szigetet valamiféle saját használatra kibérelhető, személyreszabott luxus-intézetnek tekinti, ahol az emberek „alkalmazottak”, a helyek bizonyos célokat szolgálnak, az események pedig vagy ellenük, vagy értük történnek. Ez a fajta köldöknéző egocentrizmus természetesen felületes kapcsolatokat és még felületesebb életformákat teremt.

Gerlóczy érdeme újra csak a nagyon alapos megfigyelés. A helyek, fények, színek, illatok, hangulatok nagymestere. Csak azért nem impresszionista jellegű, mert a tapasztalt valósághoz mindig gyorsan hozzárendeli a zsigeri reakciót, így aztán az egész valami ironikus, a cselekmény előrehaladtával fáradt, majd kiábrándult legyintés lesz. Másik erőssége a típusteremtés, ami olyan jól sikerült, hogy szerintem nincs Kelet-Európában olyan ember, akinek ne lenne legalább egy szakasztott ugyanolyan ismerőse, mint a pincér. A részegség fokozatait az író kezdetben szórakoztatónak tartja, de aztán a negyvenedik nap környékén arra a következtetésre jut, mégse lehet az embert saját élete felelőssége alól felmenteni: a barnamoszat állapotra nincs mentség.

A regény nyelvezetét erősen áthatja az élőbeszéd-szerűség, rengeteg párbeszéd tarkítja, amitől az egész könnyen olvasható, könnyen emészthető lesz.


Vidd hírét!