Kun Árpád: Megint hazavárunk

2006 októberében egy négytagú család útra kel, hogy egy rozoga Suzukin átszelje Európát: elhagyja Magyarországot, és otthont találjon a boldog északon.

hirdetés

Az Aegon- és József Attila-díjas Kun Árpád könyve az első, Boldog Észak címet viselő regénynek valamiféle folytatása, amennyiben ugyanazt a témát járja körbe, csak ezúttal más, jellegzetesen kelet-európai megvilágításban. A téma pedig az örök aktuális: az átültetés, a hazaváltás témája, a menni vagy maradni dilemmája utáni hídverés, és az azon való átkelés. Csak éppen, mint annyi minden, az utóbbi időben ez is megváltozott: nem a többel kecsegtető csábos világot vágyja az útrakelő, hanem inkább azt, hogy megtalál valamit, amit otthon szinte lehetetlenség. Azt reméli, hogy a váltás gyötrelme után lehetőséget kap arra, hogy tisztelje kiteljesedő, a harcra késztető frusztrációktól megszabadulva szerethetővé szelídülő önmagát.

Bár az elbeszélőt ugyanúgy hívják, mint a szerzőt, és az önéletrajzi indíttatás tagadhatatlan, a regény mégis jobbára fikció. Annak viszont nagyon is hihető. Különösen akkor, ha szeretjük az olyan történeteket, amelyek alulról építkeznek, amelynek minden mondatában benne van az egész történet. Kun Árpád könyve éppen ilyen. Az első oldaltól, amelyen első autóvezetői vizsgáját meséli el, varázslatos valószerűséggel bontakozik ki előttünk a magyar valóság. Akármit is jelent ez. Néha azt, hogy az ember egyszerűen csak Árpivá válik egy vizsgabiztos szemében – nem azért, mert alulértékelnék, inkább csak azért, mert így vált divattá a televíziós vetélkedőkben. Néha meg azt, hogy – hiszen fejlődőképes ez a világ! – esetenként akár az apák is elviszik gyerekeiket a játszótérre…

Kun Árpád, persze, elviszi, ha kell. Sőt: annál tovább is. Mély meggyőződéstől hajtva, annak ellenére, hogy az álommunkát sem neki, sem – kissé öntudatosabbnak, vagy tán csak körültekintőbbnek tűnő – feleségének nem sikerült megkapni, bepakolnak a kis kopott Suzukiba, és elindulnak szerencsét próbálni a „boldog északra”. De elmenni nem könnyű. Minden, ami új, egyben valami réginek az árnyéka is. Az áruházak és a szabályok, a gyerekjátékok és az orvosi leletek, a családtagok és barátok, a vidékre való leutazások a vonattal, de a gyerek kiskori dadogása is – mind-mind ott utazik az emberrel elszakíthatatlanul és letagadhatatlanul. És felidéződik óhatatlanul a zajok, illatok, események óraművének mutatói szerint. Különösen akkor, ha éppen azért megy el az ember, hogy a múlttól szabaduljon, hogy valahová, valami mosolyogva szemlélhető eldugott szatyorba kerülhessen Bokor százados, az anyja túlzottan őszinte önkitárulkozása, a kamaszkori alvajárások, az apja számára kiüresedett permetezőszeres flakonokba töltött pikolók, a szégyenteljes megfutamodások, a még szégyenteljesebb kompromisszumok…

Az ember élete az ördög figyelő szeme és egy iszonyú angyal akarata közé van beékelve. Előbbi a gyerekkor babonákba, fél-tudásokba, viccnek szánta kínzásokba burkolózó ködéből mered az elmenőre, és semmiféle felmentő jelentőséggel nem bír, hogy kiderül róla, csak irányfény, amit a repülőknek tettek oda. Utóbbi erősen kényszerítő hatású, és saját gyermekéből sugárzik. A halhatatlan, megcsalhatatlan, összetörhetetlen Mihályban. Akit vinni kell, nehogy ugyanaz a sors várjon rá, mint az apjára. Nehogy megöljék, még mielőtt meghalna, nehogy megcsalják, összetörjék, összezsugorítsák, hogy aztán életnyi kínlódás árán kelljen embert faragnia önmagából.

Az ember így egyszercsak elhatározza, és elindul. Aztán minden, ami előtte van, matt tükörré lesz, és a múlt egy darabja vetül rá, alig láthatóan, de letagadhatatlanul. Mintha az lenne a kitelepülő végzete, hogy sose legyen ott, ahol éppen van, vagy legalábbis ne egészen ott. Mintha sosem lehetne egységben, legalábbis addig nem, míg valóban meg nem érkezik – és ki tudja, az mikor következik be? Ki tudja, mikor éri utól az embert önnön kiszakított, gazdátlanul otthagyott lelke? Talán akkor, mikor megérkezik az elhagyott plüsskedvenc mása is? Vagy mikor először ébrednek fel az új ottonban a gyerekek? Vagy mikor a szőlőből málna lesz? Ki tudja? Talán a következő kötetből kiderül, mit kell cserébe odaadni a remélt kincsekért…

Egy interjúban a szerző azt nyilatkozta, hogy norvégiai élményeit akarta megírni közvetlenebb módon, mint ahogy az afrikai származású hősével tehette első regényében. Viszont annyira belemerült az itthoni élet, a búcsú és az utazás szövevényeibe, hogy hőseit az egész könyv folyamán alig sikerült kijuttatnia az „igéret földjére”. Így aztán harmadik regényt is tervez, amiből végre megtudhatjuk, hogyan kóstolgatja egy fiatal magyar értelmiségi család a rideg-hideg (vagy csak egyértelmű és operatív?) norvég életmódot.

Megveszem Kun Árpád: Megint hazavárunk | Magvető Kiadó | 415 oldal

Te is írtál már erről? Klikk!

Linkparnereink: miner.hu | konyvkukac.freeblog.hu | Amadea blogja | Olvasokkk! | zakkant olvas | Keményfedél | *DuDuS* olvas | Könyvélmény-beszámoló | Könyvgalaxis | Bibliotéka | Csillagpor könyvsarok | Könyvesem | jeges-varga | Juharfa | Annamarie irkál | Nani & Zitus | Könyvekkel suttogó | Bridge olvas | könyvmoly blog | FFG BooK | Könyvek az életemből | Könyvkritikák | picurka olvasmányai | memoir könyvei | Gigi olvasmányai | Rita olvas | Zenka szerint a könyvek | Freeblog Könyv | Footer.hu - Kulturális magazin | PillowBook | Olvasószoba | Könyvvizsgálók | Könyvespolc | Kortárs irodalom | Világirodalom | eMBé virtuális könyvespolca | Agave Könyvek | Mindenki hajtogatja a magáét... | Filmtrailer - Film, mozi, DVD