Az általános vélekedés szerint a valamivel több mint 320 ezres lakosú Izlandon nem történik elég bűncselekmény ahhoz, hogy egy izlandi krimi hitelesnek tűnjön. Arnaldur Indriðason előtt mindenképp így gondolták a szigetországbeliek – aztán megjelent a színen egy történész diplomával rendelkező filmkritikus, és erre szépen rácáfolt. Írói munkásságát 1997-ben kezdte, eddig 19 regényt írt, közülük 14-ben a reykjavíki Erlendur felügyelő nyomoz különféle bűnügyekben, és valamennyit – horribile dictu! – Izlandon követték el.
Indriðason Reykjavíkban született 1961. január 28-án. A nagyapja költő volt, az apja, Indriði G. Þorsteinsson, író. Arnaldur gyerekkori emlékeinek egyik legkellemesebbike mind a mai napig az írógép kopogása, indirekt módon valószínűleg ez is befolyásolta abban, hogy ő is regényíró lett, bár ő szívesebben vallja azt, hogy ez a késztetés belülről fakadt. Indriðason 20 évesen újságíróként dolgozott, később szabadúszó íróként kereste a kenyerét, 1986-tól 2001-ig pedig filmkritikus volt. Viszonylag későn, 35 évesen szerzett egyetemi diplomát az Izlandi Egyetem történelem szakán, és rá egy évre kiadta első regényét is. Nem kérte ki az apja véleményét a regényírással kapcsolatban, egyszerűen csak elé állt első regénye, a Synir duftsins kéziratával. Indriði meglepődött, mert nem tudta, hogy a fia regényírónak készül, de ugyanakkor örült is, hogy Arnaldur folytatja a családi hagyományt. Valósággal falta a kéziratot, és ezt követően 2000-ben bekövetkezett haláláig minden regényét elsőként olvasta el. Arnaldur úgy emlékszik, hogy mindegyikre azt mondta: ez az eddigi legjobb.
Nem igazán tudja megmagyarázni még magának sem, hogy miért a krimi műfaja felé fordult – fiatalként nem is olvasott túlzottan sok krimit. Az első alkalommal három évesen találkozott krimivel, film formájában. Ekkor látta először A kis cézárt (Mervyn LeRoy filmje 1930-ból), amely aztán hosszú időre a kedvenc filmje lett. Később a filmvilág szerelmese lett, ezért is dolgozott filmkritikusként. Abban az időben állandóan moziba járt. Hitchcock nagy hatással volt rá, ahogy egyébként a filmek úgy általában. A filmekből tanulta meg, hogy miként kell elmesélni egy történetet – vagy miként nem -, ahogy a karakterformálást is a mozifilmek segítségével sajátította el.
Határozottan úgy véli, hogy izlandiaknak krimit írni az egyik legnehezebb és ugyanakkor a leghálásabb dolog a világon. Miután a szigetországban a több évi statisztika szerint évente kevesebb mint egy gyilkosság történik, ezért a lakókat nehéz meggyőzni a tények ellenkezőjéről. A legelején sem a kiadók, sem az olvasók, de még a pályatársak sem akarták elfogadni, hogy ez a műfaj Izlandon is működhet. Hihetőnek és hitelesnek lenni igazi kihívást jelent ezen a téren; az olyan jelenetek, mint egy lövöldözés vagy egy autós üldözés kevésbé válhatnak be egy izlandi krimiben, ezért inkább az alapos karakterábrázolásra, a pszichológiai vonalra, a szereplők belső motivációira fekteti a hangsúlyt. Izlandon amúgy egyáltalán nincs hagyománya a kriminek, ilyen módon Arnaldur szabadon kalandozhat egy viszonylag szűz területen – de a kalandozásoknak határt szabnak a fent említett tények.
Indriðason óriási sikert aratott a krimijeivel. Korábban alig született izlandi krimi, és az a kevés is nagyon gyorsan feledésbe merült. Indriðason krimijei óta ez a kép jelentős mértékben változott: állítólag 2004-ben a reykjavíki közkönyvtár tíz leggyakrabban kölcsönzött könyve közül hét valamelyik Arnaldur Indriðason-regény volt. 2006-ban az Erlendur-széria harmadik kötetéből, a Mýrin című regényből az izlandi Baltasar Kormákur forgatott filmet. A nemzetközi siker sem váratott magára: Arnaldur könyvei eddig több mint 25 országban és több mint 20 nyelven jelentek meg, többek között magyarul is. (Itthon az Animus Kiadó gondozásában jelennek meg a művei.) 2002-ben és 2003-ban elnyerte a skandináv krimiknek járó Üvegkulcs-díjat, 2005-ben a Kihantolt bűnökért megkapta a Brit Krimiírók Szövetségétől az Aranytőr-díjat, ugyanabban az évben Martin Beck-díjat kapott, 2009-ben pedig Barry-díjjal tüntették ki.
Arnaldur írás közben szereti meglepni saját magát is. Előfordul, hogy számára is csak írás közben derül ki a gyilkos vagy az áldozat kiléte, és a befejezést sem tudja, amikor nekifog egy regénynek. Éppen ezért arra sem igazán tudja a választ, hogy mikor fogja befejezni az Erlendur-szériát. Azt mondja, hogy őt már többször is figyelmeztették, hogy egy sorozat nem lehet hosszabb tíz kötetnél, mert utána már csak ismételni kezdi önmagát az ember. Ő viszont már a kilencediknél jelezte, hogy valószínűleg nem fér bele a tíz kötetes korlátba. Jelenleg a tizennegyediknél jár, igaz ebből három már egyféle előzmény, amelyben a fiatal Erlendur felügyelő nyomoz, azaz a regények cselekménye időben az eredeti Erlendur-széria első kötete, a Synir duftsins történése előtt játszódik.
Erlendur alakját egy sor fiktív és valós személy tulajdonságaiból gyúrta össze. Általa szeretné jobban megértetni az izlandiakat, elsősorban az apja generációját. Közülük nagyon sokan vidéken születettek, és átélték azt a nagy változást, amin az egész ország átment: egy viszonylag szegény, szinte csak földműveléssel foglalkozó szigetországból gazdag, modern társadalom született, Izland gyakorlatilag elvárosiasodott. Ez nyomot hagyott úgy az egyénben mint a teljes nemzetben, és Arnaldur ezt szeretné feldolgozni a krimijeivel. Erlendur is vidékről érkezett, nem szereti a fővárost, aggódik az izlandi nyelv jövőjét illetően, a magánéletében magányos, elvált, a lánya drogozik – szóval csak egy egyszerű, problémákkal küzdő férfi, aki esténként az izlandi mondák olvasásában keres menedéket. Az izlandi mondák egyébként Arnaldurnak is nagy kedvencei; azt mondja, hogy még a krimikhez is sokat tud meríteni belőlük. Szűkszavú, lényegre törő stílusát ezekből a mondákból tanulta.
Olvasóként Maj Sjöwall és Per Whalöö, a mai skandináv krimi svéd megalapozói, valamint az amerikai Ed McBain a kedvence – ez utóbbiról úgy tartja, hogy kevés nagyobb író van, mint ő. Kortárs krimiszerzőket nem nagyon olvas, inkább az izlandi költészet érdekli, és nagy rajongója a szintén izlandi Ólafur Jóhann Sigurdssonnak. Akárcsak főhősét, Erlendurt, őt is sokat foglalkoztatja Izland történelme, az ország múltja és az izlandi nyelv sorsa.
A magánéletéről szinte semmit nem lehet tudni, ehhez a titoktartáshoz makacsul ragaszkodik. Nem vágyik a médiacirkuszra, ritkán ad interjút, inkább a csendet és a békét keresi, mert akkor tud alkotni, ha nem zavarják. Annyi biztos, hogy Reykjavíkban él a feleségével és három gyerekével. És főhősével, Erlendurral ellentétben ő szereti az izlandi fővárost.