Nadia Hashimi: Kövek és gyöngyök

Írta : Nadia Hashimi
Eredeti cím : The Pearl That Broke Its Shell
Eredeti kiadás : 2014
Magyar cím : Kövek és gyöngyök
Fordította : Dési András György
Kiadó : Animus Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2016
Terjedelme (oldalszám) : 432
96
Vidd hírét!
 
 

Nadia Hashimi New Yorkban született és nőtt fel. Szülei afgán menekültek voltak a hetvenes években, még a szovjet invázió előtt, akik keményen megdolgoztak azért, hogy Amerikában egy új és jobb életet élhessenek az éppen bővülő családdal. Nadia szerencsés volt, rengeteg nagynéni, nagybácsi és unokatestvér vette körül, így sikeresen megőrizhette az afgán népi szokásokat és hagyományokat. 2002-ben először utazott Afganisztánba szüleivel, akik nem tértek vissza szülőföldjükre azóta, amióta elhagyták azt. Valószínű, hogy ezek a keserédes élmények nem kevés inspirációt adtak a későbbiekben születő regényekhez.

A Kövek és gyöngyök a szerző első regénye. Ahhoz, hogy egy kicsit jobban megértsük, érdemes néhány szóban előrevetíteni az afgán nők jelenkori helyzetét. Bár 2001-ben a tálib rezsim megbukott, Afganisztánban a nők a mai napig szigorú szabályoknak vannak alávetve egy férfiak uralta társadalomban. A felnőtt afgán nők csupán 12-15 százaléka írástudó, többségük, főleg a vidéken élők ma sem hagyhatják el a lakásukat, vagy csak férfi kíséretében. Különösen a törzsi vidékeken a nőket úgy adják-veszik, mint az állatokat, gyakori a családon belüli erőszak, az ún. becsületgyilkosság (abban az esetben, ha a feleség nem szűz az esküvő előtt, függetlenül attól, hogy ez egy korábbi erőszak következménye). Ezeknek a nőknek gyakorlatilag semmilyen joguk nincs, nem tudják megvédeni magukat, és kétségbeesésükben gyakran felgyújtják magukat. A kényszerházasságok és gyermekházasságok ellen szinte semmit nem lehet tenni, a kormányzati erők a külföldi kormányok nyomásai ellenére sem lépnek eredményesen ezekben a kérdésekben. Ma úgy tartják, a világon Afganisztánban a legrosszabb nőnek lenni.

Sekíba és Rahíma törénete közel száz év keretei között zajlik. Rahíma egy héttagú család öt lánygyermekének egyike, akit szükségből és ősi afgán szokás szerint egy ideig fiúnak, azaz baccsa pósnak nevelnek. Fiúként mindent megtehet, amit a fiúk, szabadon járhat-kelhet, játszhat, dolgozhat, iskolába és piacra is járhat. Ez a szabadság azonban egy csapásra véget ér, az apja ugyanis egy tartozás fejében eladja őt feleségnek egy harcosnak, pedig még csak alig tizenhárom éves. Ugyanez történik nővéreivel is, a három lány élete ettől fogva radikális változásokon megy át. Az új otthon, ahová Rahíma kerül, szinte egyáltalán nem nevezhető otthonnak, mindenek előtt a már meglévő feleségek ellenszenvét és irigységét kell kivédenie, emellett pedig meg kell birkóznia az anyósa állandó elvárásaival és a temérdek házimunkával is. A legnehezebb azonban a több tíz évvel idősebb férje éjszakai látogatásainak eleget tenni. Ezeknek a látogatásoknak a következménye nemsokára az lesz, ami várható: Rahíma gyermeket vár. És a szerencse rámosolyog, ugyanis annak a feleségnek, aki férjének fiúgyermeket szül, viszonylag könnyebb élete és kitüntetettebb szerepe lesz, mint sorstársainak. Ez azonban nem sok változást jelent, így Rahíma egyetlen öröme a kisfia, aki valamelyest enyhíti a rabságban és magányban tölött évek szenvedéseit. A tanulás és a szabad élet csupán egy vágyálom marad számára. Van azonban még valami, ami erőt ad neki. Anyai nagynénje eleven, provokatív viselkedésű nő, aki időről időre fellázad a hagyományok ellen, és ha érdemben nem is, de a lány gondolkodásában sikerül már gyerekkora óra a változás és a bátorság magját elültetnie. Ő meséli el neki üknagyanyja, Sekíba történetét, aki hasonló sorsa jutott évtizedekkel ezelőtt, és akinek volt bátorsága ahhoz, hogy a naszíbját, vagyis a sorsát megváltoztassa.

Nadia Hashimi könyvében két szálon fut a történet. Az egyik Rahíma életét meséli el, a másik üknagyanyjáét, Sekíbáét. E két szál szabályos váltakozása köré épül fel a két nőnek a sorsa, amely kidomborítja az afgán nők és Afganisztán férfiainak az évtizedek alatt szinte változatlan jellegzetességeit és életvitelét. Sekíba teljesen elveszíti a családját, szülei és testvérei meghalnak, egyedül marad apja földjén, egyúttal mint jogos örökös. A nagybátyjai több hónappal azután derítenek fényt a történtekre, hogy az egész családot ez az árván maradt, torz leány eltemette. Ezután erőszakkal magukkal viszik és gyakorlatilag szolgaként kezelik addig, amíg oda nem ajándékozzák valakinek, akinek tartoznak, nagylelkűségük bizonyítékaként. Sekíba megpróbál jogot szerezni a jussára, de már gyökereiben meggátolják számára azt, hogy bármit is tegyen az apja egyetlen örököseként a földjeiért. Egy váratlan fordulat, jobban mondva egy félelem hatására azonban az ő élete is újra más irányt vesz, és a király háremének őrzője lesz, mint férfi ruhába bujtatott nő. Ebben az időszakban bekövetkezik azonban egy tragédia, és ennek eredményeként feleségül kényszerítik egy férfihoz. A gyermekáldás reménytelen éveit végigszenvedve végül valamelyest lehull szeméről is a fátyol, és nyilvánvalóvá válik számára, hogy van élet a csadoron és a házimunkán túl is.

Meggyőződésem, hogy számos, vagy inkább számtalan afgán (én nem afgán), radikális muszlim törzsi szabályok szerint élő nő ismerne magára ezekben az élettörténetekben. Ebben a világban nőnek lenni nem kiváltság, hanem egy megrekedt és kiszolgáltatott életforma kényszeres felöltése. Érdekes módon a regény csupán egyszer, egyetlen helyen tesz említést egy időpontról, egyébként fogalmunk sem lenne róla, milyen történelmi időben zajlanak az események. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy annyira valószínűtlen az egész, hogy biztosan valami sötét középkorban vagyunk, és amikor internetről, terepjárókról szólnak az említések, döbbenünk rá, hogy bizony ez a huszadik, huszonegyedik század. Olyan az egész, mint egy hatalmas felkiáltás, mint egy óriási jegyzőkönyv olyan eseményekről, amelyeket mi, európai nők nehezen tudunk valóságként elképzelni. És mégis azok. Hiszen ezeknek a nőknek nem szabad tévét nézniük, idegenekkel beszélgetniük, nem szabad engedély nélkül a lakásukat elhagyniuk. Ez biztos táptalaja a tudatlanságnak és annak, hogy az időt megállítva a fejlődés és az önrendelkezés elől teljesen elzárják őket, ezáltal pedig teljes irányítás alatt legyenek a férjük és a többi férfi környezetében. Ez esetben is jól látszik az erős kontraszt a vidéken rekedt nők és a fővárosi, felvilágosultabb nőtársaik között mind gondolkodás, mint megjelenés, mind öntudatosság terén.

A szerző: Nadia Hashimi
A szerző: Nadia Hashimi

Nadia Hashimi nagyon szépen ír. Könyve igazi irodalmi értékkel bír, reális, szívhez szóló és drámai hatású regény, amely a tények közlése mögött nem fél az érzelmek mélységét megjeleníteni. Érintettségéből adódóan hiteles és megrázó is egyben, mégsem egy feminista írás. Nem esik túlzásokba, nem sajnálkozik és nem becsmérel, mégis döbbenetes dolgokat tár fel az olvasó elé. Bár ily módon sehol nincs kimondva, a végszó mégis úgy fogalmazható meg, hogy a tudás és a bátorság olyan hatalom, amely adott esetben az életedet is képes megmenteni, hiszen csak a tudatlan embert lehet irányítani. Az afgán nők helyzete ma is nagyon nehéz, kiugróan magas az öngyilkosságok aránya a társadalomban, a nemi erőszakok túlnyomó többsége pedig nemhogy büntetlenül marad, de ki sem derül. A szerző maga is aktív tagja egy afgán-amerikai közösségi szervezetnek, amely elősegíti a kulturális események és a tudatosság megvalósulását. Debütregénye igazi kincs a témában, főleg azoknak, akiket érzékenyen érint a nők sorsa a világban és erőt éreznek magukban ahhoz, hogy szembenézzenek a radikális kulturális szokásokkal és az ennek következményeként elszenvedett károkkal és sérülésekkel. Mindemellett pedig nyitottak arra, hogy meglássák egy másik világ szépségét a fátylakon túl is.


Vidd hírét!