Sir Richard Shirreff: 2017 – Háború Oroszországgal

Bár katonai pályafutása során szerzett tapasztalatai alapján dokumentumregényt is írhatott volna, Shirreff a fikciós mű mellett döntött – szerintem rosszul.

Sir Richard Shirreff 2017 – Háború Oroszországgal című, Sürgető figyelmeztetés egy magas rangú katonai vezetőtől alcímet viselő könyve magyar kiadásának fülszövegét olvasva (lásd alább a keretben szereplő szöveget) valószínűleg sokan arra számítanak, hogy egy tényirodalmi művel állnak szemben. Aki hozzám hasonlóan elragadtatta magát, és egy alapos helyzetelemzésre számított, annak valószínűleg csalódnia kellett, Shirreff könyve ugyanis nem dokumentumregény, hanem fikciós mű. Én személy szerint ezt az aprócska „csalást” eléggé nehezményeztem, nem tudom, hogy a szerző, az angliai kiadó vagy a magyar kiadó döntése volt így tálalni a könyvet, de úgy gondolom, korrektebb lett volna valahol a külső borítón feltüntetni – akár apróbetűs részként is – azt, hogy fikciós regényt tart a kezében az olvasó.

„A 2008-as orosz-grúz háború olyan volt, mint az 1930-as években a Rajna-vidék megszállása, de ahogy akkor, most sem foglalkoztunk a baljós előjelekkel. Aztán 2014-ben Putyin elfoglalta a Krím félszigetet, ahogy anno a Szudéta-vidéket Hitler, de mi ezen is hamar túltettük magunkat. Azóta Oroszország megtámadta Ukrajnát, és a Baltikum lehet a következő…

Ha ezen az első csalódáson túlteszi magát az ember, akkor nyilván jogosan jöhet az elvárás részéről, hogy cserébe kapjon valami ütőset, szórakoztatót. Nos, el kell keserítenem mindenkit, ebben sem igazán lesz része. És nem azért, mert a szerző által egykori NATO-bennfentesként felhalmozott és a könyvben is felhasznált információhalmaz vagy az általa felvázolt forgatókönyv kevés lenne egy jó politikai thrillerhez, hanem egyszerűen azért, mert Shirreff nem jó író. Bőven lehetne sorolni, hogy miért nem, de csak pár dolgot említenék. Legnagyobb gond talán a szájbarágós stílusával van: az különösen idegesítő, amikor mondjuk egy háborús akciójelenetbe vagy egy stratégiai megbeszélés párbeszédébe „rejtve”, már-már fitogtatva – amúgy vitathatatlanul alapos és széleskörű – hadi ismereteit, fölösleges részletességgel beszél egy-egy harcászati eszköz legapróbb jellemzőjéről is (természetesen nagyon vigyázva arra, hogy megadja annak teljes nevét mindenféle betűkódokkal együtt, mintha ezen állna vagy bukna regénye sikere), vagy amikor csak úgy dobálózik a NATO-n vagy egyéb hadseregen belüli egységek betűkódjaival. Ez különösen akkor zavaró, hogyha szembe állítjuk a politikai háttérjelenetek színvonalával – itt szemmel láthatóan nem mozog annyira otthonosan. Mindenesetre szembetűnő a kontraszt.

Szintén nem tartozik a regény erősségei közé az sem, ahogyan a szerző a cselekményt felépítette. Bár az általa elképzelt forgatókönyv gerince elvileg még rendben is lehetne, különösképpen, hogy ezt következetesen végig is viszi a regényen – igaz, eléggé kiszámítható végkifejlettel –, azonban ahogyan az egészet strukturálja, az ismét nem vall kifinomult íróra. De mielőtt erről többet mondanék, inkább vázolnám röviden a regény cselekményét: a történet 2017-ben játszódik, Oroszország, miután fokozta a kelet-ukrajnai katonai tevékenységeit, fogságba ejtett néhány ott tartózkodó amerikai katonát, majd lelőtt egy amerikai vadászgépet, minden jel szerint a balti államok megszállására törekszik. Előbb egy rigai tüntetésen kelt diverziót néhány Szpecnaz-ügynök, majd egy véletlen légitámadással elsüllyesztenek egy brit és egy német NATO-hajót a rigai kikötőben, végül pedig megszállják a három NATO-tagállamot. Ezt követően az orosz elnök nyilvánvalóvá teszi, hogy bármiféle ellenlépést, amelynek során a nyugati hatalmak a három balti állam vagy Oroszország területére lépnének, nukleáris válaszcsapással fog megtorolni. A NATO reakciója késik, a szervezet katonai vezetése által javasolt válaszcsapás a nehézkes politikai döntéshozatali folyamatokba fullad. Egyedüli remény egy Lettországban rekedt pár fős brit kiképzőalakulat, amely a lett ellenállókkal szövetkezve tör borsot az oroszok (sőt személyesen az orosz elnök) orra alá. Majd miután az amerikai elnök, Lynn Turner Dillon úgy dönt, hogy fellép az orosz agresszió ellen, és ehhez nagy nehezen a többi NATO-tagállamot is maga mellé állítja, ezen a maroknyi katonán múlik egy rendkívül kockázatos, alig pár ember által ismert terv kivitelezése, amely ha balul sül el, nukleáris armageddont von maga után.

A cselekmény gyakorlatilag két nagyobb szálon zajlik, ebből az egyikben a politikai döntéshozók vannak előtérben (itt a helyszín többé-kevésbé a Fehér Ház, a NATO brüsszeli főhadiszállása, a brit miniszterelnöki hivatal és az orosz elnöki hivatal között váltakozik), ezek közé vannak beékelve a tulajdonképpeni háborús, hadszíntéren zajló események, amelyek a dolgok állásától függően Ukrajnában, Lettországban és Kalinyingrádi területen zajlanak. Az egy fejezet egy helyszín rendszerű történetvezetés és a sok kisebb cselekményszál miatt a cselekmény erősen széttagolt, amivel alapvetően még nem is lenne gond, hiányzik viszont az egész mögül egy-két olyan karakter, aki összefogná a sztorit. Próbálkozások vannak, de akik igazából lehetnének a regény központi szereplői, azok is annyira kevés szerepet kapnak, hogy végül ők is csak egy lesznek a felvonultatott számos karakter közül. Arról nem is beszélve, hogy mekkora kontraszt van az egyes szereplők között, attól függően, hogy melyik oldalon állnak és hogy milyen funkciót töltenek be. Nagyon leegyszerűsítve a dolog úgy néz ki, hogy aki az agresszor oldalán áll (kezdve természetesen az orosz elnökkel), az egytől egyig sötét alak, sőt maga a gonosz, aki pedig a nyugati tábort erősíti, az erkölcsileg feddhetetlen és nemes célokért küzd. Kivéve természetesen a politikusok nagyrészét (különösen a briteket), akik úgy idióták, ahogy vannak, mert nem akarják megérteni, hogy a katonai kiadások csökkentésével, illetve az Oroszországgal szembeni kemény fellépés megakadályozásával egy nukleáris válság szélére sodorják a világot. Egyedüli tökös politikus az amerikai elnök, aki nő létére – merthogy Shirreff elképzelése szerint természetesen 2016-ban a női jelölt nyert az USA-ban –, érzi a dolog komolyságát és jól odapirít az amúgy puhány brit miniszterelnöknek, amiért az válasz nélkül hagyná az orosz agressziót. És az egész kelet-nyugat, katonák-politikusok szembenállás nyakon van öntve egy jó adag sztereotípiával, amiből különösen az orosz elnökkel kapcsolatosak szúrják már-már bántóan az olvasó szemét. Arról nem is beszélve, hogy az előzményekről, a NATO terjeszkedő politikájáról, ami valamilyen szinten kiváltója volt az oroszok utóbbi években tett vitatott lépéseinek (Grúzia, Krím-félsziget, Kelet-Ukrajna), nemes egyszerűséggel egy árva szó sem esik az egész regényben. Ennyit a kiegyensúlyozottságról.

Nem tartozom azok közé, akik különösebben szimpatizálnának az orosz elnökkel, és általában véve a politikusokkal, de annak az egynek azért örülök – Shirreff könyvét olvasva pedig különösen –, hogy a kritikus háborús döntések meghozatala az ő kezükben van és nem a hadsereg(ek) vezetőinek a kezében. Mert bármennyire is gátlástalanok és idióták is néha a politikusok, valószínűleg még mindig több bennük a megfontoltság és a józan ész, és hogyha a tábornokoknak kellene ezekről a dolgokról a végső döntést meghozni, akkor valószínűleg már nemcsak a harmadik világháborún, hanem minden bizonnyal az első nukleáris világválságon is túllennénk. Már ha egyáltalán lennénk.

Azt hiszem ennél többet kár is lenne Shirreff könyvével foglalkozni. Talán még csak amiatt fejezném ki sajnálatomat, hogy a szerző azt gondolta, jó döntés a NATO kötelékeiben szerzett tapasztalatait és felgyűlt sérelmeit (merthogy ezekről is szó van) fikciós keretek között a nyilvánosság elé tárni. Az ugyanis vitathatatlan, hogy a könyvében vannak olyan figyelmeztetések, vélemények, amikre talán érdemes lenne odafigyelnie a nyugati világ vezető politikusainak, csak ezeket célszerűbb lett volna úgy tálalni, hogy komolyan vehető legyen. Strukturáltan, a véleményeket, állításokat tényekkel, adatokkal alátámasztva, és megpróbálva kissé félrehajtani a szemellenzőt. De akár még bizonyos fokú részrehajlás is belefért volna, sőt az is, hogy a regénye központi cselekményéhez hasonló lehetséges forgatókönyveket vázoljon fel. Viszont így, ebben a se hús, se hal formában megírva, összességében véve elég nehéz komolyan venni Shirreff próbálkozását. Szórakoztató irodalmi alkotásként olvasni – átadva magunkat a (nem létező) izgalmaknak – pedig még nehezebb.

Megveszem Sir Richard Shirreff: 2017 – Háború Oroszországgal | Athenaeum Kiadó | 525 oldal

Te is írtál már erről? Klikk!

Linkparnereink: miner.hu | konyvkukac.freeblog.hu | Amadea blogja | Olvasokkk! | zakkant olvas | Keményfedél | *DuDuS* olvas | Könyvélmény-beszámoló | Könyvgalaxis | Bibliotéka | Csillagpor könyvsarok | Könyvesem | jeges-varga | Juharfa | Annamarie irkál | Nani & Zitus | Könyvekkel suttogó | Bridge olvas | könyvmoly blog | FFG BooK | Könyvek az életemből | Könyvkritikák | picurka olvasmányai | memoir könyvei | Gigi olvasmányai | Rita olvas | Zenka szerint a könyvek | Freeblog Könyv | Footer.hu - Kulturális magazin | PillowBook | Olvasószoba | Könyvvizsgálók | Könyvespolc | Kortárs irodalom | Világirodalom | eMBé virtuális könyvespolca | Agave Könyvek | Mindenki hajtogatja a magáét... | Filmtrailer - Film, mozi, DVD