Blake Crouch: Véres arany

Írta : Blake Crouch
Eredeti cím : Abandon
Eredeti kiadás : 2012
Magyar cím : Véres arany
Fordította : Bosnyák Edit
Kiadó : Agave Könyvek
Recenzált kiadás éve : 2017
Terjedelme (oldalszám) : 442
75
Vidd hírét!
 
 

1893 karácsonya után három nappal egy öszvérhajcsár közeledik a Sziklás-hegység egyik elszigetelt bányászvárosához, Abandonhoz. Már távolról gyanús számára, hogy a máskor folyamatosan működő érczúzó malom ezúttal csendes. A döbbenet igazából akkor lesz úrrá rajta, amikor a városba érve tapasztalja, hogy az teljesen kihalt, százegynéhány lakója egyszerűen eltűnt. Ráadásul a jelekből ítélve mindenki hagyott csapot-papot – tehát egyáltalán nem egy szervezett költözésnek néz ki a dolog.

A városka megmagyarázhatatlan elnéptelenedése és az, hogy az egykori lakók maradványai sohasem kerültek elő, különféle történetek, rémhistóriák alapjául szolgál a következő évtizedekben. Több mint száz évvel később is akadnak, akiket foglalkoztat a rejtély, így 2009-ben egy hatfős társaság szervez expedíciót az Elveszett Városnak nevezett helyre: két idegenvezető, egy paranormális jelenségek fényképezésesével foglalkozó házaspár, egy történelemprofesszor és egy újságíró. Utóbbi kettőt szintén rokoni szálak fűzik egymáshoz: apa és lánya, akik közel harminc éve nem találkoztak, miután a férfi elhagyta a családját. A férfi az expedíción szeretne alkalmat teremteni arra, hogy rendezze kettejük kapcsolatát. Emellett azonban eltitkolt célja is van az utazással. Az expedíció dolgát már érkezésük után megnehezíti egy hóvihar, a dolgok viszont akkor vesznek igazán érdekes fordulatot, amikor a külvilágtól elszigetelve rádöbbennek, hogy nincsenek egyedül. Felszínre kerülnek a hátsó szándékok, az emberi természet árnyékosabb oldala, a 116 évvel korábbi múlt pedig megelevenedni és megismétlődni látszik.

A Véres arany hivatalos besorolása thriller, és bár ezzel a kijelentéssel a regény némely részletei kapcsán lehetne vitatkozni, talán mégiscsak ehhez a műfajhoz áll a legközelebb. Amire viszont már felhúztam a szemöldökömet – egyrészt King-rajongóként, másrészt olyan olvasóként, akinek tetszett Blake Crouch Wayward Pines-trilógiája –, az a fülszöveg egyik mondata, amely szerint Crouch ezzel a regényével érdemelte ki először, hogy Stephen Kinghez hasonlítsák. Személy szerint nem tartom szerencsének az ilyen típusú összehasonlításokat, Kinget pedig végképp nem tartom olyan írónak, akihez bárkit is könnyen hasonlítgatni lehetne. Szerintem – azt leszámítva, hogy részben közös műfajban alkotnak és mindketten elég komoly tempóban írnak – nem sok a közös pont kettejük között, tehát amikor valaki mondjuk éppen arról döntene, hogy elolvassa-e vagy sem a könyvet, semmiképpen se ez az utalás legyen mérvadó számára. Crouch-t a műfaj rajongói számára egy ilyen összehasonlítástól függetlenül érdemes olvasni, még akkor is, ha a Wayward Pines-trilógia kapcsán rá jellemző, jó írói fantáziára és technikára valló témaválasztás és -kezelés a Véres arany esetében azért annyira még nem érzékelhető.

A regény felépítése mondhatni már-már sablonos: a történet két szálon fut, egyik a múltban játszódik (pár nappal 1893 karácsonya előtt és után), a másik pedig a jelenben (amit itt a 2009-es expedíciót jelenti). Ezeket váltogatja a szerző néhány fejezetenként, vigyázva arra, hogy lehetőleg egy-egy izgalmasabb résznél váltson – ezzel is próbálva fenntartani vagy éppen fokozni az izgalmakat. Azt hiszem ismerős technika, elég gyakran lehet találkozni vele ebben és egyéb szórakoztató irodalmi műfajokban. Egy adott ponton aztán összeérnek az események, nyilván nem időben, hanem elsősorban az indítékokat és a több mint száz éves rejtélyt illetően.

Ha röviden kellene megfogalmazni, hogy mi a regény cselekményének mozgatórugója, akkor azt mondanám: a kapzsiság. Mindkét szálban ez áll a központi konfliktus hátterében – egy aranybányászatra szakosodott, hegyek közé bezárt kisvárosban mi is lehetne ennél kézenfekvőbb? –, bár azért van néhány érdekesebb dolog, ami ezt árnyalja. A XIX. század végi bányászváros eleve valamilyen szinten egy bűnfészek, szökött gyilkosok, egykori prostituáltak és egyéb kétes vagy eltitkolt múltú alakok gyűjtőhelye, akik látszólag egész jól megvannak egymással ebben az önként vagy kényszerűségből vállalt elszigeteltségben. Csakhogy itt a világtól való elzártság nem egy idilli környezetnek válik a táptalajává, hanem inkább egy csendesen fortyogó katlannak, amiből egy idő után kiloccsan a mocsok. Ezt pedig a szerző nagyon jó érzéket tanúsítva fűszerezi meg egy adag vallási fanatizmussal – amiből tulajdonképpen ennek a résznek az egyik csattanója is adódik. Szerintem ez a regény egyik legjobban sikerült része.

A jelenben játszódó eseményeknél szintén az arany utáni hajsza a központi elem, itt azonban kissé erőltetett az alaphelyzet. Számomra legalábbis nehezen hihető az, hogy apa és lánya csekély harminc évnyi kihagyás után, nem kevés tisztázandó és kibeszélendő kérdéssel felszerelkezve éppen egy ilyen expedíciót tartana legalkalmasabbnak kapcsolatuk rendezésére. Mindez nagyon életszerűtlen volt számomra. A családi drámát kiegészítő akciójelenetek, menekülés és megmenekülés, illetve egyéb mozgalmas részek pedig igencsak hozzájárultak ahhoz, hogy néha olvasás közben egy B kategóriás kaland/akciófilmben érezzem magam. Az Isten háta mögött elszigetelve bajba keveredő kis létszámú társaság, amelynek néhány tagja nem az, akinek mondja magát, majd a felbukkanó, ugyanarra a dologra pályázó konkurencia „motívumegyüttese” szinte még ebben a formában is ismerős. Ha nem is annyira olvasmányélményeimből, de tinédzserkori filmélményeimből határozottan – olvasás közben szinte be-beugrott egy-egy rég látott képkocka.

A szereplők kapcsán az volt az érzésem, hogy Crouch annyira azért nem erőltette meg magát, nem nagyon sikerült igazán érdekes, eredeti karakterekkel előrukkolnia – és ez független attól, hogy éppen melyik idősíkról van szó. Akikben esetleg lett volna némi potenciál, azokkal a szereplőkkel sem foglalkozott túl sokat, valahogy mintha nem ez lett volna az elsődleges számára.

Nem mondom azt, hogy Crouch regénye nem izgalmas és nem élvezhető, viszont szerintem nincs a Wayward Pines-trilógia szintjén, kevés igazán eredeti ötlettel találkozhatunk benne. Amiből a szerző építkezik, azt ellégé korrektül összerakja, viszont ha egy év múlva vagy akár fél év múlva egy emlékezetes jelenetet vagy karaktert kell felidéznem belőle, nem biztos, hogy sikerülni fog. És talán ez, amivel a legtöbbet elmondtam a Véres aranyról.


Vidd hírét!