Donnie Eichar konteó-gyilkos munkát kívánt asztalra tenni, és tudományos magyarázatokkal alátámasztott megoldást találni a szovjet kriminalisztika talán legtöbbet emlegetett esetére, a Gyatlov-rejtélyre. A Halálhegyet olvasván azonban egyetlen dologról győződtem meg: közel 60 év távlatából nehéz lesz bárkinek is hitelt érdemlő bizonyítékokkal, magyarázatokkal szolgálni az összeesküvés-elméletek melegágyának számító eset kapcsán. Még akkor is, ha Eichar a modern tudományt, valamint néhány neves tudóst is segítségül hív, és hihető teóriát épít fel. Különösen nehéz és hálátlan feladat amerikaiként a szovjet korszakból átörökített, ámde mindmáig megoldatlan rejtély ügyében kutakodni. Donnie Eichar mégis megpróbálja a lehetetlent. Olyan kérdésekre keres és talál magyarázatot, melyeket a szovjet rendszer hírhedt elszámoltatási mechanizmusa, valamint állambiztonsági szervezete sem tudott/akart megválaszolni.
Adottak a tények: 1959 elején az Uráli Műszaki Főiskola néhány hallgatója expedícióra indult az Észak-Urálban található Otorten hegyre. A csoport minden tagja tapasztalt, 2-es szintű túrázó volt. Tervezett útjuk 3-as szintű küldetésnek minősült, azaz a túra végén megkaphatták volna a legmagasabb minősítési fokozatot. Ehhez minden jelöltnek 300 kilométert kellett megtennie, és ennek legalább egyharmadát nehéz terepen. A túrának legalább 16 napig kellett tartania, és ebből legalább 8 napot lakatlan vidéken kellett töltenie a csapatnak, valamint legalább hatszor sátorban kellett éjszakázniuk.
A fiatalok – a lehetőségekhez mérten – kellőképpen dokumentálták az eseményeket: naplót vezettek, fényképeket készítettek, melyeket később a nyomozás során mind-mind megtalálták, sőt a szerző is hozzáfért a nyomozati anyagok többségéhez. A könyv oldalain számos, magyarázattal társított fényképet is leközölt. A túrázók története az expedíció tizedik napján szakadt meg a Halat Szjal nevű hegy keleti lejtőjén. Egy ismeretlen természetű incidens történt azon az éjszakán, amelynek hatására kimenekültek a sátrukból a vaksötétbe, a metsző hidegbe, és halálra fagytak. Némelyükön ruha sem volt, cipő egyikükön sem, amikor a kereső osztagok rájuk találtak a táborhelyüktől mintegy másfél kilométernyire. Egyesek hason feküdtek a hóban, mások magzatpózban kuporogtak, pár emberre pedig egy vízmosásban, összekapaszkodva találtak rá.
A szerző a televíziózás világából érkezik, dokfilmes múltja révén kellő elszántsággal és hozzáértéssel ugrik bele a történetbe. Saját maga is végigjárja azt az utat, melyet az expedíció során megtett a Gyatlov-csoport. Néhány, a témában jártas helyivel is kapcsolatot teremt, és az egyetlen túlélővel is felveszi a kapcsolatot. Jurij Judin betegség miatt az utolsó lakott településről kényszerült visszafordulásra. Krónikus reumája megálljt parancsolt a fizikailag amúgy sem teljesen felkészült túrázónak.
Eichar kutatómunkájának komolyságát elsősorban az nyomatékosítja, hogy egymaga is többször elutazott Oroszországba, hozzáértőkkel konzultált, valamit személyesen is bejárta a túra útvonalát. Emellett kellő hozzáértéssel, illetve jól kimunkált indoklásokkal társítva utasít el minden, a történet tükrében megszületett konteót. Majd munkája végén Kármán Tódor magyar tudós elméleti magyarázatát segítségül hívva mutatja be saját teóriáját. Történetét három szálon vezeti. Az elsőben rekonstruálja a fiatal túrázók expedíciós napjait, a másodikban az eltűntek keresésére kivonuló mentőosztagok tevékenységébe, valamint a szűkre szabott nyomozás folyamatába nyerhetünk betekintést, míg a harmadikban saját kutatómunkájának fontosabb lépéseit ismerteti a szerző.