Laura Lindstedt: Oneiron

A regény érdekes és élvezhető, de vajon tényleg méltó-e a legrangosabb finn irodalmi díjra? Szerencsére nem az én tisztem eldönteni.

hirdetés

Az Oneiron Laura Lindstedt második regénye. Már az első regényét (Olló) is Finlandia-díjra jelölték, az Oneiron el is nyerte azt – a legrangosabb finn irodalmi díjat.

Hogy pontosan miről is szól a regény, nagyon nehéz meghatározni. Az alcím szerint: fantázia a halál utáni percekről. A regény azonban egy nagy adag kérdéssel indít. Hat nő „létezik” valahol, valamikor, és váratlanul becsöppen közéjük a hetedik is. Egyikük sem tudja pontosan, hogy hol is vannak, mikor is vannak, miért csak heten, és miért pont ők heten, mi fog történni velük, ha tulajdonképpen semmi sem történik ott ahol vannak, de hol is vannak, és így tovább…

Azt az olvasó is feltételezheti, hogy már nem élnek, ahogyan ők is gyanítják, de az is lehet, hogy még nem is „teljesen” halottak. Személyes történetük legutolsó perceire – amely sok kérdésre választ adhatna – egyikőjük sem emlékszik. Így nem marad más hátra – sem az írónőnek, mint eszköz, sem a szereplőknek mit tenni –, mint megismerkedni velük, egyenként. A regény nagy részében tehát kibontakozik előttük hét nő személye, élete, sorsa: Shlomith, a new yorki zsidó, anorexiás performansz művész; a szürke egér-életet élő részeges orosz könyvelőnő, Polina; a kalandor osztrák Ulrike; a szívbeteg portugál édesanya, Rosa Imaculada; a rákos, holland mártír-anya, Wlbgise; a francia gazdag-mintafeleség, ikrekkel terhes Nina; és az afrikai életéből kitörni vágyó Maimuna.

Bennük is felmerül a kérdés, és bennem is felmerült a kérdés olvasás közben: talán van valami közös bennük, ami összeköti őket? Egy adott pillanatban azt is hittem, hogy valamilyen formában kapcsolódtak egymáshoz életük során, még ha nem is tudtak róla, ezt az „elvárásomat” azonban nem váltotta be Lindstedt. Ami talán ténylegesen közös bennük az az, hogy valamilyen formában mind a heten áldozatok, saját életük áldozatai, ugyanakkor mindannyian egy kicsit egy-egy sztereotip nő-típus megtestesítői. Ez pedig számomra elvett az élvezetből. Mindenképp negatívumként éltem meg.

A regény végéig tehát mindez a sok kérdés nyitott marad. Amikor aztán végre valami elkezd történni, akkor megértjük a miérteket. De még így is kérdéses marad a regény mondanivalója. Hosszú oldalakon keresztül az volt az érzésem, hogy Lindstedt tulajdonképpen a Swedenborg svéd filozófus által elképzelt halál utáni életet akarja megteremteni, megeleveníteni a könyv hasábjain keresztül. A regény ennél azért valamivel eredetibb és érdekesebb, és ez a kézzelfoghatatlan érdekessége az erőssége is egyben. Meg az őszinte, szókimondó írásmódja. Itt is elvesz az eredetiségéből azonban a rengeteg behozott idegen szöveg, idézet, stb.

Röviden összefoglalva, a regény érdekes, valóban érdekes, ez pedig élvezhetővé és olvashatóvá teszi. Hogy valóban méltó-e a legrangosabb finn irodalmi díjra? Szerencsére nem az én tisztem eldönteni.

Megveszem Laura Lindstedt : Oneiron | Scolar Kiadó | 461 oldal

Te is írtál már erről? Klikk!

Linkparnereink: miner.hu | konyvkukac.freeblog.hu | Amadea blogja | Olvasokkk! | zakkant olvas | Keményfedél | *DuDuS* olvas | Könyvélmény-beszámoló | Könyvgalaxis | Bibliotéka | Csillagpor könyvsarok | Könyvesem | jeges-varga | Juharfa | Annamarie irkál | Nani & Zitus | Könyvekkel suttogó | Bridge olvas | könyvmoly blog | FFG BooK | Könyvek az életemből | Könyvkritikák | picurka olvasmányai | memoir könyvei | Gigi olvasmányai | Rita olvas | Zenka szerint a könyvek | Freeblog Könyv | Footer.hu - Kulturális magazin | PillowBook | Olvasószoba | Könyvvizsgálók | Könyvespolc | Kortárs irodalom | Világirodalom | eMBé virtuális könyvespolca | Agave Könyvek | Mindenki hajtogatja a magáét... | Filmtrailer - Film, mozi, DVD