Egy Gulág-regénynek nyomasztó hangulatot kellene árasztania – legalábbis az előzetes olvasmányélményei alapján valami ilyesmire számítana az olvasó, aki ennél jóval többet kap: mérhetetlen emberi szenvedést, a tradicionális közösségek zord, rideg, kegyetlen valóságát, a vallásosság és babonaság mindennapi jelenlétét, majd a mindezektől való felszabadulást, amit elsőre paradox módon egy újabb rabság kezdete vált ki. Ezen belül is fontos megjegyezni, hogy egy női regénnyel van dolgunk, hisz a főhőst a szerző saját nagyanyjáról mintázta, aki tizenhét évet élt szibériai kitelepítésben.
A legtöbb közép-kelet-európai olvasó számára mondhatni családi élmény a kulákosítás, hisz számos felmenőt fosztottak meg a szovjet berendezkedés idején tulajdonától és internáltak szibériai munkatáborokba. Ami újdonságként hat az a tatár népcsoport, hisz róluk a legtöbben a történelemkönyvek lapjairól tudnak, és általában vérszomjas hódítókként ismerik őket. A Szovjetunióban viszont már csak az emléke él a tatár közösségben a dicsőséges Aranyhordának, a leszármazottak kétkezi munkával, állattenyésztéssel és földműveléssel keresik meg a napi betevőre valót, iszlám hitet vallanak, amely teljes mértékben áthatja a mindennapjaikat, keverve a szellemekben való babonás hittel. Zulejka négy lánygyermeket is szült, ám mindegyikük korán meghalt, fiúgyermekkel pedig nem tudta megajándékozni a férjét, ezért a velük egy háztartásban élő anyósa pokollá teszi az életét. E mellett férje is keményen bánik vele, Zulejka pedig sorsába beletörődve próbál megfelelni a mindennapos kihívásoknak. Egy nap viszont megjelenik a „vörös horda”, kezdetét veszi a deportálás és minden megváltozik.
A deportálást megelőző időszak a könyvben jóval kevesebb terjedelmet vesz fel, ennek ellenére kettéválasztanám, mivel ezeken az oldalakon olyasmiről olvasni, amiről máshol nem nagyon: a tatár hiedelmekről, hagyományokról, számos tatár szó és kifejezés is szerepel, melyek fordításai a könyv végén találhatók. Ezek szerepeltetése sokat segít abban, hogy autentikus képet kapjunk a közösségről, és akiknek még van közvetlen/közvetett tapasztalata a hagyományos, patriarchális családmodellről, kiváló összehasonlítási alapot tud nyújtani.
A marhavagonokban összeterelt embercsoportok, ezen belül pedig Zulejka története már egy, az addigi zárt világból kiragadott nőé, aki nyomorúságos körülmények között tapasztal meg egy sor, általa addig nem ismert érzést. A regényre ugyan rátelepedik, és folyamatosan jelen van a mindent átható nyomasztó hangulat, ám kontrasztként a háttérben meglapul, felsejlik, ha csak pillanatokra is a megújulás, a körülményekhez képest elérhető derű és boldogság. Az írónő a manapság divatos mágikus realizmus eszközeivel is él, ami csak tovább színesíti az eszköztárat, leírásai, hangulatképei igazolják, hogy nem véletlen az irodalmi siker. Az arányok megválasztása viszont néhol zavaró, egyes szövegrészek túlságosan terjengősek, míg mások lehetnének kidolgozottabbak, így esetenként zavaró lehet a szerkezeti fegyelmezetlenség, mivel kizökkenti az olvasót. A regény címe és a témaválasztás értékelhető úgy is, hogy az írónő a női egyenjogúság, a gender-elmélet alapján építi fel a karaktert, aki megszabadulva a hagyományos női szerep béklyóitól, erős, független nőként születik újjá. Ez ideológiai alapú, történelmietlen belemagyarázást feltételezne, amiről nem gondolom, hogy szerzői szándék, bár kétségtelen, hogy lesznek, akik ebből az értelmezésből indulnak ki.
Guzel Jahina első kötete a 2015-ös év legnagyobb orosz könyvsikere lett, az alkotásról Ljudmila Ulickaja is úgy nyilatkozott, hogy „megvan benne az igazi irodalom legfontosabb erénye – egyenesen szíven üti az embert.” Találó megállapítás, hisz ennek a könyvnek hitet, erőt adó lelke van, és hű példája annak, hogy az élet még a legzordabb körülményeket is képes legyőzni.