Havasréti József: Űrérzékeny lelkek

Az Űrérzékeny lelkek szereplői egy orosz orvos titokzatos munkásságának bűvkörébe lépve nyomoznak egy balul sikerült pszichedelikus kísérletsorozat túlélői után.

hirdetés

Havasréti József Űrérzékeny lelkek című könyvét 2015-ben jelölték Aegon-díjra. Megkésett bemutatása újabb kötetének köszönhető: méltánytalannak éreztük volna, ha úgy írunk a Nem csak egy kalandról, hogy nem méltattuk előzményét.

A meglehetősen nagy sikernek örvendő alkotást a fülszövegben kalandos művészregénynek nevezik, dokumentarista betétekkel, de rokonságot mutat a sci-fivel is. Ezek közül néhány réteg – a könyvben a legdokumentáltabbak és leglogikusabban felépítettek- összefüggésbe hozható a szerző szakmai érdeklődésével, hiszen Havasréti a Pécsi Tudományegyetem tanára, kutatási területei a magyar neoavantgárd kultúra, szubkultúra-kutatás, a populáris zene szociológiája és műfajai.

A történések 1958-ban Szibériában kezdődnek egy különleges kisfiúval, Aron Jakovlevics Sulerrel, akinek az apja egy zsidó száműzött, az anyja pedig egy helybéli törzs tagja. A fiú teljes lelki szabadságban nő fel, úgy, hogy idejekorán magába szívja a tudás mindhárom formáját: az apjához tartozó kabbalizmussal a vallásos tudást, anyja sámánizmusával az etnobotanikai szerek bódulatában megszerezhető misztikus tudást, a tanulás révén pedig az egzakt információ és a kognitív képességek nyújtotta lehetőségeket. Suler ilyenformán valamiféle modern sámánnak tűnik, aki ráadásul különleges memóriával bír. Így indítja útnak az apja, mikor eljön az ideje, és legfőbb – talán egyetlen – kincse nem más, mint egy zacskó szárított gomba.

Bármilyen különleges is Suler, bármilyen fontos szerepet is játszik az események későbbi alakulásában, mégsem ő a regény főhőse, sokkal inkább a gomba, amit a zsákjában magával visz. Mint kiderül, a gomba valamiféle földönkívüli létforma, és azok, akik fogyasztanak belőle, érzékennyé válnak valami felfoghatatlanra, amihez a megszokott emberi világban nincs ösvény. A szerző bibliából vett idézettel mutatja be rendkívüli hatását (Jelenések, 10, 8-10). A gomba fogyasztói az „űrérzékeny lelkek”, tudósok és művészek, a klasszikus és popzene rajongói, elborult gondolkodók, csodabogarak, menthetetlen álmodozók, őrültek, egytől egyik a furcsa gomba: a „fekete hús” rabjai, különleges titkok ismerői, emberfeletti képességek és tudás letéteményesei – az emberi világ halálra ítéltjei.

Az abszolút kereséséről, elérhetetlenségéről az írásbeliség megjelenése óta számos történetet jegyeztek le. Az odavezető utat ki-ki személyisége és érdeklődése alapján vélte megtalálni: volt, aki vallásos révületben, volt, aki a tudományban, mások a tökéletes szerelemben vagy bódult utazásokban. Az összes történet közös jellemzője az, hogy kivétel nélkül mind kudarcra ítélt vállalkozásokról számolnak be: az egyes ember nem tud mit kezdeni az Örökkévalóval, érzékelése tökéletlensége folytán csak a profán befogadására képes, és mihelyt annál többre vállalkozik, méltó büntetés sújtja, ami – a megcélzott ideálból való kiábrándulás mellett – a társadalmi ellehetetlenedéstől az őrületen át a halálig terjed. Havasréti könyve is egy hasonló próbálkozás, és mint ilyen, valamiféle beavatás-történetként is értelmezhető. A fekete hús egy különleges világba vezet, ahol a tudásnak és a kommunikációnak nincsenek korlátai, az olvasó pedig nem tudja eldönteni, hogy az érintett szereplők a drognak lesznek-e rabjai, vagy annak az élménynek, amit a gomba elfogyasztása után átélnek. Az viszont csakhamar világossá válik, hogy az új világba nem lehet csak úgy bekopogni: megfelelő beavatás nélkül rendkívül veszélyes. A regény hangulata mindazonáltal nem misztikus. A történések háttere a nagy szovjet-orosz valóság, helyszíne pedig Szibériától Moszkván és Budapesten át Kaliforniáig terjed. A hangsúly nyilván a budapesti eseményeken van, és annak rendje és módja szerint felbukkan az összes szereplő, akinek fel kell bukkannia a ’70-es évek Budapestjén, amikor az események besűrűsödnek: a rendszer kiszolgálói – orosz ügynökök és rendőrök képében –, elszenvedői – tájékozatlan és naiv kispolgárok, nagyravágyó tudósok, másod- és harmadosztálybeli művészek képében –, és az ellenzék, azok, akik valahogy meg akarnak szökni, ki akarnak szállni: disszidensek és jampecek, no meg persze a drogfogyasztók.

A fekete hús összeköti a három réteget, és a témához különféleképpen viszonyuló személyiségeket tömörít egyetlen érdekhálózatba. Itt van mindjárt Suler, a tudós orvosprofesszor, aki a ’70-es években egy furcsa kísérlet miatt érkezik Moszkvából Budapestre. Az ő beavatási szertartása annak rendje és módja szerint gyerekkorában zajlott le, „síppal-dobbal”, így a fekete hús nem urává, hanem szolgájává válik. A probléma ott kezdődik, hogy ettől kezdve úgy érzi, rendelkezhet ezzel az erővel, uralni tudja. Az új tudatmódosító szert kipróbáló kísérlet kudarcba fullad, sőt, kettő kivételével az összes résztvevő furcsa körülmények között meghal, a lelepleződéstől félő orosz hatóságok pedig elteszik láb alól a tudóst. Rendes Ferenc ugyancsak gyermekkorában esik túl a beavatáson, (éppen a kísérlet idején), de józan kispolgári családból származik, nem igazán érintkezik „érzékeny” emberekkel, így aztán elfelejti a vele történteket. Bár ő csak öntudatlanul elviseli a vele történő dolgokat, mégis, talán őt nevezhetjük a regény valamiféle főszereplőjének, amennyiben ő az egyetlen, aki minden szereplőt ismer, és aki később – a regény jelenidejében – arra vállalkozik, hogy felgöngyölíti a fekete hús köré szerveződő eseményeket. Rögtön a saját családjában kezdheti, hiszen apja a gomba hatására lakodalmas zenészből hirtelen trombitaművésszé és zeneszerzővé avanzsál, és disszidál, hogy végül halála után nem is jelentéktelen összeget örökítsen a fiára. A többiek is, ki-ki a maga módján viszonyul a témához. Az író Aldous Huxley intellektuálisan próbálja megragadni tapasztalatát, a Doors of perceptions címet viselő könyvében (bárki elolvashatja), dr. Nyírő örökké szenvedő foglya marad, Milchstein megőrül, Káló pedig, aki „a dolgok mélyén rejtőző ürességet fürkészi”, azonosulni akar vele, és teljesen kiszáll a valóságból. Felmerül még számtalan magyar és külföldi művész neve, zenészek (pl. a Trabant zenekar vagy David Bowie, John Corigliano), képzőművészek és filmesek (pl. Hajas Tibor, Ken Russell rendező), és természetesen ismeretséget kötünk az underground világgal, a gallérjukat apró tükrökkel díszítő, harmónika szárú nadrágot viselő, földönkívüliek égő tekintetével járkáló furcsa figurákkal is.

De lássuk, miképpen él a szerző a hatalmas ismeretanyag, a remek téma és a divatos műfaj adta lehetőségekkel. Nagyon tetszettek a fejezetek előtt elhelyezett mottók, bár – mint általában – inkább utólag értelmezhetők. Úgy éreztem, különleges mélységet adnak a könyvnek, és az értelmezési lehetőségeket tágítják. Ami nem tetszett, az a nagyon hosszú bevezető rész, illetve a rengeteg ismeretanyag, amit felhoz a szerző. A könyv dokumentarista vonulata kétségbevonhatatlan, ám kissé zavaró volt, hogy – az olvasást félbehagyva – a jobb megértés kedvéért többször szükségesnek láttam utánanézni néhány dolognak. (Mi tagadás, az átlagolvasóhoz hasonlóan sem etnobotanikában, sem antropológiában, sem pszichedelikus zenében, sem amúgy az undergroundban nem vagyok valami jártas…) Mintha a szerző attól félne, hogy megszidódik, ha nincs minden kellőképpen dokumentálva, így aztán az olvasónak is össze kell kapnia magát, mint az iskolában. Olvastam cikket az etnobotanikáról, a pszichedelikus zenéről, utánanéztem egy rakás ’70-es évekbeli magyar és amerikai művésznek, meghallgattam több zenét, még egy filmet is megnéztem. Mindezeknek köszönhetően a másodszori olvasás sokkal épületesebb volt, mint az első. Zavaró volt továbbá a rengeteg apró részlet, amiknek egy részét még most sem sikerült beilleszteni sehova. Ennek ellenére valahogy úgy jártam vele, hogy ez az egész szervezetlenség és fésületlenség illik a témához. Rendes Ferenc révén a rengeteg név, adat és esemény úgyis összeszerveződik valamiféle egzotikus csokorba, és a különös élmény hatására az olvasó még azt is megbocsátja, hogy valahonnan még egy űrszonda is előkerül… különösen, mert végül szófogadóan hazamegy a mamájához.

Kétségkívül sokan gondolják úgy, hogy nem vagyunk egyedül a világűrben, sőt, egyre többen vannak azok is, akik szerint nemcsak, hogy lehetséges a kapcsolat a földönkívüli civilizációkkal, hanem valamilyen formában máris itt vannak közöttünk. A könyv eme felfogásnak egy érdekes újraértelmezése, ugyanakkor az embert ősidőktől foglalkoztató identitás-kérdések taglalása, amennyiben az idegen életformát istennel, vagy az azzal egyenértékű Tökéletessel, Örökkévalóval azonosítja, amit megismerni, befolyásolni, vele azonosulni az ember ősidőktől fogva bevallott és kudarcra ítélt törekvése. Mindemellett a könyv szociológiai kérdéseket is taglal, amennyiben a művészetek, különösen a zene, illetve az etnobotanikumok hatását vizsgálja az egyes emberre és a társadalom egészére.

Megveszem Havasréti József: Űrérzékeny lelkek | Magvető Kiadó | 360 oldal

Te is írtál már erről? Klikk!

Linkparnereink: miner.hu | konyvkukac.freeblog.hu | Amadea blogja | Olvasokkk! | zakkant olvas | Keményfedél | *DuDuS* olvas | Könyvélmény-beszámoló | Könyvgalaxis | Bibliotéka | Csillagpor könyvsarok | Könyvesem | jeges-varga | Juharfa | Annamarie irkál | Nani & Zitus | Könyvekkel suttogó | Bridge olvas | könyvmoly blog | FFG BooK | Könyvek az életemből | Könyvkritikák | picurka olvasmányai | memoir könyvei | Gigi olvasmányai | Rita olvas | Zenka szerint a könyvek | Freeblog Könyv | Footer.hu - Kulturális magazin | PillowBook | Olvasószoba | Könyvvizsgálók | Könyvespolc | Kortárs irodalom | Világirodalom | eMBé virtuális könyvespolca | Agave Könyvek | Mindenki hajtogatja a magáét... | Filmtrailer - Film, mozi, DVD