Ralf Rothmann: Tavasszal meghalni

Írta : Ralf Rothmann
Eredeti cím : Im Frühling sterben
Eredeti kiadás : 2015
Magyar cím : Tavasszal meghalni
Fordította : Szijj Ferenc
Kiadó : Magvető Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2017
Terjedelme (oldalszám) : 205
100

A második világháború a világirodalom egyik legtöbbet feldolgozott témája, így nagyon nehéz egyedit, eredetit alkotni a kérdéskörben. Ralf Rothmannnak viszont nemcsak hogy sikerült mindez, hanem egy olyan tökéletesen megkomponált, feszes szerkezetű, felesleges mondatot nem tartalmazó regényt tett le az asztalra, amelyik jó eséllyel pályázhat 2017 egyik legjobb könyve címére. A kötet bizonyítja: nem feltétlenül szükséges tolsztoji terjedelemben írni, alig 200 oldalban is átütő erővel lehet ábrázolni a háború hiábavalóságát.

A regény főhőse a szerző édesapja, akit nagyon fiatalon, 17 évesen soroznak be a Waffen-SS-be, legjobb barátjával együtt. A köteten folyamatosan tetten érhető egy dichotómia, amit már a címválasztás is jelez. Ízig-vérig háborús regény, ám nem a szó hollywoodi értelmében: szó sincs benne pátoszos, felszínes hősiességről, érzelgősséget ne keressünk; hideg, távolságtartó, szenvtelen, ezzel éri el, hogy hetek után is foglalkoztassa olvasóját a súlyos mondatok mögött rejlő mély gondolatiság. A háború utolsó heteiben már Székesfehérvár környékére vonulnak vissza a német csapatok, a vereség elkerülhetetlen, Hitler meg kiadta a parancsot: utolsó emberig tartani kell az állásokat. A 17-18 éves fiúk is látják már a véget, de a parancsot teljesíteni kell, akkor is, ha legjobb barátjukat dezertálásért kivégzésre ítélik, a kivégzőosztagban pedig főhősünk is helyet kap.

Az édesapa visszaemlékezései alapján megírt könyv jóval több, mint a világháború utolsó magyarországi napjainak német kiskatonák szemszögéből való felidézése. A nagy totálról csak néha esik szó, a hangsúly Walter tapasztalatain, gondolatain, és jó barátja, egy másik alakulatnál szolgáló Fiete kapcsolatán van. A tinédzserek a háborút akarják megúszni, ők maguk is áldozatai a tomboló őrületnek, akik nem szeretnének egyebet, mint épen hazajutni, folytatni megszokott életüket. Serkennek a rügyek, madárcsicsergés járja be a tájat, ébred a természet, miközben véget nem érően arat a halál, és a nyírfák már elfogytak Székesfehérvár környékéről.

Az erőteljes képeken – amelyek minden apróbb egységre jellemzőek – túl a regény legnagyobb erénye a karakterábrázolás. Minden figura, a legutolsó mellékszereplő is annyira valóságos, eleven, emberi, hogy az olvasó teljes lényében maga mellett érzi, miközben döbbenten feszeng, hisz nem tud közbeszólni, vagy örül, hogy nem ért meg hasonlót. Annyira egyedi, hibátlan a lírai nyelvezet, hogy azt tanítani kellene az íróakadémiákon. Ezek így együtt adják mindazt, amitől a könyv szíven üti az olvasót, egy pillanatra sem ereszti, és a befejezés után rögtön érezni, hogy jó néhányszor érdemes lesz újraolvasni.

A kötet borítója ízlésesen minimalista, és nagy dicséret illeti a fordítót, Szijj Ferencet is, bravúros munkát végzett. Aki olvas németül, mindenképp szerezze be az eredeti példányt is, hisz olyan költői olvasmányról beszélünk, amely után a Föld békésebb felén élő emberiség köldöknézése teljesen más megvilágításba kerül.

Néhány éve egy felmérés jelent meg a világirodalom legjobb száz kezdőmondatáról. Ha a jövőben frissítik a listát, a Tavasszal meghalni kezdőmondata is megállná helyét az első tízben: „A hallgatás, a mély elhallgatás, különösen, ha halottakat érint, végső soron vákuum, amely az életet előbb-utóbb magától megtölti igazsággal.”