Pachmann Péter: Misu háborúja

Írta : Pachmann Péter
Eredeti cím : Misu háborúja
Eredeti kiadás : 2017
Magyar cím : Misu háborúja
Kiadó : Athenaeum Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2017
Terjedelme (oldalszám) : 206
90
Vidd hírét!
 
 

Misu (majdnem) olyan gyerek, mint az összes többi a világon, csak éppen saját háborúja van. Furcsa dolog ez, mert Misu nem is igen érti, vagy ha igen, akkor sem érdekli, mi folyik körülötte, és semmiféle különbséget nem tesz muzulmán és keresztény játszótársak között. Bántani sem akar senkit, mégis saját háborúja van: örökölte. Vagy inkább: elég óvatlan volt hátborzongató körülmények között megfoganni, megszületni és elindulni az életbe. Jugoszláviában, a délszláv háború idején, a Drina völgyében valahol…

Misu története egy realista mai mese, ő maga mesei hős. Mondhatják ugyan, hogy hiszen a regény nem is Misuról szól, hanem a háborúról, s ha van benne más főszereplő is, az akkor sem Misu, hanem az édesanyja. Az úton viszont mégiscsak Misu indul el, s bár nyilvánvalóan az édesanyja mozgatja a szálakat, ez mégiscsak olyan, mint a beavató tevékenysége egy hosszúra nyúló, bonyolult és véres beavatási szertartáson. Misu hátrányos helyzetből indul, már születésekor sem kerek körülötte a világ, de királyságot, királykisasszonyt, palotát akar nyerni, vagy legalábbis életet – viszont erre már a kezdet kezdetén is kevés remény mutatkozik. Ennek ellenére számos jel mutatja, hogy ez a gyerek kiválasztott: például fogakkal és hosszú körömmel igazi lázadónak, túlélőnek születik meg, később pedig bámulatos könnyedséggel kommunikál rajzok, jelek, empatikus pillantások, hallgatás segítségével. Útja, mely egy beavatási szertartás részeként értelmezhető, megannyi próbával tarkított, amiket viszont (akárcsak a mesékben), segítséggel él túl, illetve más – az édesanyja – végez el helyette. És ez teljességgel helyénvaló, ha belegondolunk, hogy hősünk még alig hat éves. A beavatások lényege az lenne, hogy az alany megismerkedjen egy új, más világgal, és végül ismerősként lépjen oda be, egy magasabb, vágyott szintre emelkedve. Esetünkben a sors azonban közbeszól: az új, más világ, amivel Misu akarva-akaratlanul ismerkedik, iszonyú és véres. Igaz, mire útjuk végcéljához elérnek, Misu mindent ért, mindent tud, amire szüksége van. De egészen a regény végéig rejtve marad, miért vágyna bárki is ide belépni. Fogalmunk sincs, miért jelentkezik önkéntes ápolónak ez az édesanya, és teszi ki gyermekét a haláltáborok látványának, mikor annak steril szobára lenne szüksége, hogy egyáltalán élni tudjon. De az olvasó kénytelen szegre akasztani türelmetlenségét, akárcsak a mesében: míg minden próbát ki nem állt hősünk, addig nincs jutalom, sem magyarázat, sem feloldás. Az édesanya pedig, akár valamiféle modern Héraklész, egyik lehetetlen küldetést a másik után teljesíti.

Az uralkodó esztétikai kategória a regényben azonban a groteszk. A szeretet vagy a hősiesség is valamiféle torz álarcba bújva kénytelen belopakodni, hiszen az asszony brutális, erőszakos zubbonyosok visszaéléseit kijátszva jut el a legutolsó, egyben nyilván a legnehezebb próbához, ahol iszonyodva látjuk, hogy a vélt eredmény reményében meg kell válnia minden méltóságától, s önmagát megalázva kell életet lopnia a fiának.

Az iszonyat képcsarnoka mellett azonban van a regénynek egy pozitív világa is: Misu és a többi gyerek érintetlen lelke ösztönösen kapcsolódik össze, mintegy huncutul összekacsintva a rettenetes és az összezavarodott, kiszolgáltatott felnőttek háta mögött. Kommunikációjuk mentes a szavak tökéletlenségétől, éppen ezért univerzális síkon folyik. Az otthonok, ismerős tájak, a rokonok, lefejezett, megalázott családtagok rajza a gyerekek számára „normális” kommunikáció, mert a valóságról szól. Arról a valóságról, ami a benne élők számára elviselhetőnek bizonyul a mindennapok szintjén (már amennyiben túlélik), mert eltakarhatják a szemüket, vagy apró ravaszságokhoz folyamodhatnak, hogy csatát, vagy legalább haladékot nyerjenek. De elviselhetetlennek bizonyul a képi ábrázolás naiv művészi szintjén, mert lecsupaszítottan egyszerű, és semmit nem lehet hozzátenni, sem elvenni belőle.

Éld meg, éld túl” – áll a borítón. Méltóságteljes emberi élet aligha képzelhető el szeretet nélkül. A hóhérok azonban száműzték ebből a világból a szeretetet, így az mintha csak hiányként fordulhatna elő, a mindenhonnan véresen s rosszindulatúan előfröcsögő gyűlölet vágyott ellenpontjaként. Mint a fény meg az árnyék, szeretet és gyűlölet örök összeférhetetlenségben falják fel egymást, és terjeszkednek titokban egymás kárára, fegyverekbe és szavakba, vagy apró gesztusokba, pillantásokba, csempészett kenyérszeletekbe bújva. Az árnyék elnyeli a fényt, de az mégsem tűnik el: Misu viszi magával, és elegendőnek bizonyul akár ahhoz is, hogy életet mentsen.

Hogy maga a nagybeteg Misu miféle királyságot kap kalandja végén, ennek felfedezését az olvasókra bízom. Csak annyit árulok el, hogy ez nem egy tündérmese, mégis van valamiféle oldás a végén. A szerző végül igaz történetként tálalja az eseményeket, ami nemhogy enyhítené, még fokozza az iszonyatot, ami a háború leírásából árad. Ugyanakkor ezt érzem a regény erősségének is, az édesanya hősiességének megfestése mellett. Végső soron úgy vélem, az idősíkok váltogatásából fakadó apró kényelmetlenség, illetve a szereplők hiányos életrajza valahogy nem túl nagy ár azért, hogy „láthatjuk” (ráadásul kedvenc olvasófotelünk öblében, biztonságban) ennek a vad világnak a valódi arcát, és ennek az édesanyának a kivételes alakját.


Vidd hírét!