Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van

A szerző olyan szuggesztíven képes közvetíteni az egyes szám első személyben mesélő szereplő érzéseit, hogy az olvasás alatt hol sírtam, hol meg nevettem.

hirdetés

Furcsa regény a Gail Honeymané. A címével mintha azt üzenné, hogy a leginkább akkor vagyunk jól, mikor egyedül vagyunk. Az angol cím talán még szuggesztívebb: míg a magyar „köszöni, jól” azért némi társas kapcsolatot is feltételez, addig az angol „completely fine” valami változásmentes, végső állapotot feltételez, amibe nem lehet, talán nem is szabad beletolakodni másnak, hiszen esetleg elronthatja.

Pontosan ez történik Eleanorral is, aki a maga meglehetősen igénytelen szociális lakásából mindennap bejár gályázni egy irodába, és gondosan vigyáz, hogy jól megtervezett belső rendjét nehogy felborítsa valaki. Az élete látszólag teljesen normális, belül azonban teljesen üres: csak az anyjával beszél minden szerdán, és olyankor nincs annyira jól. Az eseményszámba menő beszélgetés kívül-belül rossz hatással van rá, de az évek alatt a lány valamiféle ösztönös védekező mechanizmust fejlesztett ki ellene, és így viszonylag hamar sikerül túllendülnie a dolgon és belesüppednie a magány biztonságába.

Az élet azonban rendszerint nem tartja tiszteletben az emberek vágyait. Eleanorral is kibabrál, mikor először „álmai férfiját” sodorja az útjába, majd nem sokkal később egy öregembert, aki a szeme láttára esik össze. A feltámadó szerelem arra készteti, hogy harcoljon a férfi kegyeiért, az öregemberrel történt eset pedig arra kényszeríti, hogy válasszon egy ember élete és a saját biztonsága között. Amikor a munkahelyén is váratlanul előléptetik, hirtelen egy „szövevényes” kapcsolathálózatban találja magát, amelybe számos idegen ember tartozik: az ideálja, egy bosszantó kolléga, a megmentett idős ember és annak a családja, névtelenekből hirtelen egyéni arcokká váló munkatársak és főnökök. Eleanor Oliphant élete mintha innen kezdődne. Hogy érzékeltesse bizonytalanságát, nagyon szemléletes hasonlattal él: „Úgy éreztem magam, mint egy frissen tojt tojás, belül lötyögős trutyi, kívül olyan törékeny, hogy a legkisebb nyomás is megrepeszti.”

A regény tulajdonképpen kétirányú. A felvázolt pontból kiindulva egyrészt azt meséli el, hogyan birkózik meg Eleanor Oliphant az új helyzettel, a körülötte felbukkanó új arcok jelentette zűrzavarral, illetve az új tevékenységek jelentette kihívásokkal és változásokkal, másrészt azt, hogyan jutott abba a helyzetbe, amelyben a könyv elején találjuk. A két világ között nem nagyon van átjárás, egyiket mintha végleg a múltba akarná utasítani a főhősnő, a másikat pedig mintha szorongó reménykedéssel engedné közelebb. Az összekötő kapcsot talán anyuka szerdai telefonhívásai jelenthetik, de a megfejtésre, a teljes megértésre a regény végéig várni kell.

A regény tartalmilag is „completely fine”. A szerző olyan szuggesztíven képes közvetíteni az egyes szám első személyben mesélő szereplő érzéseit, hangulatait, hogy az olvasás alatt hol sírtam, hol meg nevettem. Eleanor vicces, aranyos fiatal lány, de a látszat mögött meghúzódó története, mint végig sejteni lehet, annyira rettenetes, hogy inkább úgy döntött valamikor, elfelejti. A „megérkezés” és a „rendrakás” felzaklató, de örömteli folyamatát követhetjük nyomon, ami az érzések olyan intenzitását provokálja ki, mintha önmagunkról olvasnánk (mint ahogy meglehet, éppen ez történik). Ugyanakkor a nyelvhasználat is a lehető legadekvátabb. Plasztikus hasonlatok, leegyszerűsített logikai lépcsőkön végigbukdácsoltatott, iszonyatosan bonyolult gondolatok, a beszéd és a közlés egy újfajta megközelítése, és ezzel együtt újraértelmezése, a csend felértékelése, vagy inkább jogaiba való visszahelyezése – mindez arra készteti az olvasót, hogy magába nézzen, megvizsgálja emberi kapcsolatai milyenségét, a kommunikációja felesleges kanyarjait. Én végül valamiféle szomorúságot éreztem, amiért sosem lehet már a szavakat a maguk eredeti értelmében használni, hanem minden beszélgetésnél figyelembe kell venni azt a sok jelentéstöbbletet, ami az évezredes használatban rátapadt, sőt, a másik ember egyéni tapasztalatait is. Kicsit olyan volt, mint egy „meg nem értett szavak kisszótára”, csakhogy amíg Kunderánál ez azt bizonyítja, hogy a jó párbeszéd már-már lehetetlen, itt éppen fordítva: arra figyelmeztet, hogy csak rajtunk múlik, hogy megfelelő érzékenységgel saját közös szótárt alakítsunk ki bárkivel. Talán mindössze annyit kell tennünk, hogy kevesebbet törődjünk a szavak külső zenéjével, és többet azzal, akinek mondjuk őket.

Megveszem Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van | Ventus Libro | 397 oldal

Te is írtál már erről? Klikk!

Linkparnereink: miner.hu | konyvkukac.freeblog.hu | Amadea blogja | Olvasokkk! | zakkant olvas | Keményfedél | *DuDuS* olvas | Könyvélmény-beszámoló | Könyvgalaxis | Bibliotéka | Csillagpor könyvsarok | Könyvesem | jeges-varga | Juharfa | Annamarie irkál | Nani & Zitus | Könyvekkel suttogó | Bridge olvas | könyvmoly blog | FFG BooK | Könyvek az életemből | Könyvkritikák | picurka olvasmányai | memoir könyvei | Gigi olvasmányai | Rita olvas | Zenka szerint a könyvek | Freeblog Könyv | Footer.hu - Kulturális magazin | PillowBook | Olvasószoba | Könyvvizsgálók | Könyvespolc | Kortárs irodalom | Világirodalom | eMBé virtuális könyvespolca | Agave Könyvek | Mindenki hajtogatja a magáét... | Filmtrailer - Film, mozi, DVD