Észak-Korea az utóbbi évek világsajtójának egyik állandó szereplője. Bár jelen sorok írásakor a legfrissebb hírek éppen a Dél-Koreával való tárgyalások újrakezdésének szándékáról szólnak, az elmúlt hónapokban inkább a fiatal és forrófejű diktátor, Kim Dzsongun és a szintén nem higgadtságáról híres amerikai elnök, Donald Trump szócsörtéitől volt hangos a sajtó. Ezek középpontjában elsősorban a többé vagy kevésbé sikeres észak-koreai rakétakísérletek és az egymást fenyegető nyilatkozatok állnak. Valamiről azonban nagyon keveset szólnak a híradások: az észak-koreai emberek mindennapi megpróbáltatásairól.
A kéziratát Pan-Dji (Szentjánosbogár) álnéven megíró szerző Vádirat című könyvében utóbbira próbálja felhívni a világ figyelmét. A rendkívüli ebben csak az, hogy többekkel ellentétben, akik külföldre szökésük után írtak vagy beszéltek a hazájukban elszenvedett borzalmakról, a könyv szerzője ma is Észak-Koreában él, nyugdíjas tagja az ottani írószövetségnek. Ahhoz nem fér kétség, hogy ha kilétére fény derülne, kegyetlen megtorlásban lenne része. A könyv kéziratát Pan-Dji egy disszidáló rokonának segítségével Do Hi-jon, az Elraboltak és Észak-Koreai Menekültek Emberi Jogai Polgári Egyesület képviselője juttatta ki az országból.
A Vádirat elbeszéléskötet, amely az előszót, utószót és jegyzeteket leszámítva hét írást tartalmaz. Ezek Kim Ir Szen és Kim Djongil elnöksége idején játszódnak – 1989 és 1995 között –, de aktualitásukból valószínűleg máig sem veszítettek. Maga a fordító, az országban a nyolcvanas években több évet is eltöltő Lengyel Miklós is arról ír a novellák előtti jegyzetében, hogy amikor húsz év után visszatért Észak-Koreába, megdöbbenve tapasztalta, hogy semmi sem változott, mintha megállt volna az idő.
A kötet elbeszélései pillanatképek észak-koreai emberek életéből. A szereplők elsősorban hétköznapi emberek, a megtörtént eseményeken alapuló történetek azonban legfeljebb csak ottani szemszögből mondhatók hétköznapiaknak. Egy olyan személy számára, aki egész életét valamely nyugati demokráciában, annak norma- és jogrendszeréhez hozzászokva élte le, a Pan-Dji által elmeséltek minden bizonnyal rendkívül hihetetlennek, sokkolónak és abszurdnak hatnak. Hogyan is lehetne másképp jellemezni például annak a nőnek a helyzetét, akit azért gyanúsítanak ellenséges kémekkel való összejátszással és száműzik családját, mert a párt utasításai ellenére behúzza a lakása ablakán levő sötétítőfüggönyt, beteg gyerekét ugyanis zavarja a kintről beszűrődő fény és fél a Nagy Vezér Marx téren elhelyezett óriásportréjától? Vagy annak a férfinak a történetét, akit azért ítélnek több heti kényszermunkára, mert utazási engedély nélkül, titokban próbál hazajutni szülőfalujába, hogy még egyszer utoljára találkozhasson haldokló édesanyjával? Hasonlóan abszurd annak a vállalati felügyelőnek az esete is, akit azért vonnak felelősségre, mert fia a Nagy Vezér elhunyta alkalmából elrendelt virággyűjtési akció során kéz a kézben sétál egy gyári munkásnővel, vélhetően alkoholt is fogyasztva. Más elbeszélések inkább szomorúak, mint például azé a férfié, akinek barátja egy általa ültetett és nagyra tartott, azonban a titkosrendőrség távvezetékeinek útjában levő szilfa miatt keveredik tragikus végkimenetelű konfliktusba az állami erőszakszervekkel. Vagy a szójasajtgyári mérnök története, akit rokona rendszerellenes cselekedete miatt tesznek kényszerpályára. Utóbbi egyébként egy visszatérő motívum a könyvben: ha egy családban rendszerellenességgel vádolnak meg valakit, akkor közvetlen családtagjait és rokonait generációkra megbélyegzik.
Pan-Dji könyvét túlzás volna részletes észak-koreai társadalomrajznak nevezni, de ha a benne szereplő hét történetre egy-egy mélyfúrásként tekintünk, akkor igen megrázó dolgok kerülnek a felszínre. Bár a szerző a szépirodalmat hívta segítségül mondanivalója tolmácsolásához, a sorok mögül nagyon is átjönnek tényszerű információk az észak-koreai társadalomról. Ezzel csak az a gond, hogy az elbeszélésekben szereplő élethelyzetek attól függően érintik meg kevésbé vagy jobban az olvasót, hogy ő maga milyen tapasztalatokkal rendelkezik. Ha valaki mondjuk leélt néhány évet a kommunista Romániában – ahogy jómagam is gyerekként –, számára sok minden ismerősnek tűnhet, még hogyha nem is volt ennyire durva és korlátozó az itteni rendszer. Emiatt valószínűleg sokkal magasabb az ingerküszöbe bizonyos dolgokkal szemben, és mivel a könyvnek éppen ez a sokkszerű hatás az igazi erőssége, biztosan lesz egy olvasói réteg, akinek kevés, amit a novellák kínálnak. Őket legfeljebb az elbeszélések szépirodalmi értéke fogja kárpótolni, bár szerintem e tekintetben sem lehet azt mondani, hogy kiemelkedő alkotásokról lenne szó. A Vádirat igazából a szerzője helyzete miatt jelentős mű. Ha ugyanez egy disszidens tollából jelent volna meg, valószínűleg nem lenne ennyire felkapott világszerte.
Pan-Dji Vádiratának novelláit olvasva talán nem is az a legszomorúbb, hogy a XXI. században még van olyan ország, ahol működhet egy ennyire elnyomó rezsim, és nem is annyira a mintegy 27 millió észak-koreai állampolgárral szembeni együttérzés a legerősebb az olvasóban, hanem a tehetetlenség és reménytelenség érzése, ami kisugárzik ezekből az írásokból. Bár az elégedetlenség csírája nemcsak az egyszerű emberekben, hanem a párt- és államapparátus kötelékében dolgozók némelyikében is ott lakozik, és az utolsó novella zárómondata magáért beszél („Tépjük ki azt a vörös gombát, azt a mérges gombát. Ki vele ebből a földből, ki vele az egész világból, mindörökre!”), nehéz hinni abban, hogy ez a beteg rendszer belátható időn belül megomolhat. Az embereket határtalannak tűnő beletörődésük és tűrőképességük, tökélyre fejlesztett színészi képességeik segítik a túlélésben, és félelmük sokkal nagyobbnak tűnik annál, mintsem szembe merjenek szállni a rendszerrel és belülről kezdjen erjedni egy olyan folyamat, ami megbuktathatná az országot 1958 óta irányító Kim-dinasztiát.