Lydia Davis: A történet vége

Lydia Davis A történet vége címû regénye az a fajta könyv, amit ajánlatos egy szuszra elolvasni, mert bele kell csavarodni a hangulatba, amit hoz.

hirdetés

A Nemzetközi Man Booker-díjas  Lydia Davist a kortárs amerikai fikciós irodalom egyik legjelentősebb és legeredetibb alkotójának tekintik, és úgy emlegetik, mint „Proust kicsiben”. Rövid történetei, novellái és esszéi valamint fordításai nyomán lett ismertté, (éppenséggel Proust-ot is fordított), bár először zenét hallgatott, így az írás csak a második szerelme lett. Leginkább fikciókat ír, ezek nem ritkán csak egy vagy két mondatból állnak. A történet vége című kisregényét 1995-ben írta, amely eddig az egyetlen regénye.

Adott egy a harmincas éveiben járó egyetemi tanárnő, akinek szerelmi kapcsolata lesz egy nála tizenkét évvel fiatalabb férfival. A kapcsolat azonban szakítással végződik, és ezen a ponton kezdődik el a regény. Vagyis egy történet végén, hiszen ez áll az első oldalakon: „Egyszerűbb lett volna az elején kezdeni, de az eleje nem jelentett túl sokat anélkül, ami utána jön, és ami utána jön, nem jelentett sokat a vége nélkül.” A történet névtelen elbeszélője tehát az a nő, aki évekkel később visszaemlékezik azokra a dolgokra, gondolatokra és érzelmekre, amelyek meghatározták ezzel a férfival való viszonyát. Az elbeszélés az emlékezés természetéből adódóan nem lineáris, hiszen évekkel később már összemosódnak az időpontok, a helyszínek, az „előtte vagy utána volt ez?” kérdésekre egyre bizonytalanabb a felelet. A tulajdonképpeni szakítás valamikor régen történik, a kapcsolat azonban hosszú évek múltán is visszhangzik a főhősben, sőt, úgy tűnik, hogy igazán akkor válik kapcsolattá, amikor az tényleges fizikai valójában megszakad. Addig, amíg ott volt neki a férfi, aki a maga szedett-vedett módján, bizonytalan életvitelével része volt a mindennapjainak, egyfajta érdektelenséget, távolságtartást váltott ki belőle. Sokféleképpen magyarázza ezt ő még saját magának is, a korkülönbségből adódó felsőbbrendűség érzése, a fizikai stabilitás hiánya, a kedvességre való képesség hiánya mind kiváltó ok lehet. A szakítással végződő kapcsolat azonban életre kelti benne azokat az érzelmeket is, amelyeket valójában talán sosem élt meg a kapcsolatban, és a majdnem hétköznapi kapcsolat rendkívüli szerelemmé dagad, nem hétköznapi fájdalmak és gyötrelmek kíséretében. A nő gondolatai egyre ellenőrizhetetlenebb módon újra és újra visszatalálnak a férfihoz, egyre megszállottabban, szinte szellemként követi városról városra azt, aki elhagyta. Ott ácsorog a bevásárlóközpont parkolójában, hátha felbukkan az autója (amelynek javítására egyébként ő adott pénzt, és sosem kapta vissza), figyeli a munkahelyén, nyomoz utána a szórakozóhelyeken, telefonon hívogatja és közben állandóan reménykedik, hogy a nő, akivel összeköltözött, előbb-utóbb úgyis elköltözik tőle.

Ebben az önpusztító magatartásban aztán minden olyan tünetet felismerünk, amely a szakítás különböző, jól ismert fázisait jellemzi. Főhősünk az étvágytalanság, érdektelenség, a munkavégzési kedv csökkenése, személyes higiénia elhanyagolása, a depresszív hangulat, fogyás és kapcsolati fixáció minden jellegzetességét hitelesen végigszenvedi magán. Sajnos azt sem lehet mondani, hogy teljesen kigyógyul ebből a gyötrelmekkel teli emlék-viszonyból. Valahogy az az érzésünk, hogy az új, stabil életében, ahol feltehetően a megnevezett férfi a társa, ugyanúgy kísérti, vagy inkább beteríti ennek a régmúlt kapcsolatnak a hiánya.

A kritika szerint A történet vége az író első és ezidáig egyetlen szerelmes regénye. Ez érthető, mégis elég erős megfogalmazás, mert magáról a szerelemről szinte semmi sem szól, annak hiányáról sokkal inkább. A leírás egyszerre visszafogott és idegesítően túláradó. Ez az a fajta könyv, amit ajánlatos egy szuszra elolvasni, mert bele kell csavarodni a hangulatba, amit hoz. Ha nem, akkor nagyon elhúzódónak tűnik, szinte érthetetlennek, hogy hogyan képes valaki ilyen ostobaságra, hogy amikor megélhette volna a szerelmet, fittyet hányt rá, de ahogy kilépett az ajtaján, a rabjává lett. Ráadásul a fikció, mint jellegzetesség (bár nem tudom, erre gondolt-e a kritika, amikor az írói műfajt beazonosította Lydia Davisnél…), elég keményen jelen van abban, hogy a történet névtelen elbeszélője hol így, hol úgy emlékszik bizonyos történésekre, ráadásul ő maga is bevallja, hogy egyáltalán nem biztos, hogy amit korábban leírt vagy gondolt, azt egy adott helyzetre vonatkoztatva valóban úgy gondolta vagy érezte. Szinte már azon gondolkodunk, hogy egyáltalán volt-e e között a két ember között kapcsolat, vagy bármi, mert annyira bizonytalanok az emlékek és az élmények. Emellett mégis ott a küzdelem ezekkel az emlékekkel, azonban a szeretett férfi képe egyre halványodik, és így kezd fikcióvá válni a múltból hozott valamennyi történet is.

A New Yorker az amerikai próza legeredetibb gondolkodójának nevezi Lydia Davist. Mellette szól az, hogy ez a valójában gyötrelmes monológ, amelyet egy pszichológiai értelemben talán kapcsolatfüggőnek nevezhető nő elmond, egyfajta zsenialitást is rejt magában, ugyanis meglehetősen pontosan rajzolja meg az érzelmi zűrzavarok jellegzetességeit, az emberi gyengeség és elesettség határait feszegetve. Mert semmi garancia arra, hogy mi magunk nem csinálnánk-e ugyanezt. Ennek a regénynek épp ez a kettősség adja a legfontosabb jellegzetességét, hogy egyszerre tűnik vontatottnak és érdekfeszítőnek, mert annyi ismerős emberi vonatkozást hoz fel, hogy nem tudjuk úgy olvasni, hogy valahol ne lenne ismerős, és legfőbb eszköze az emlékezés. Kétségtelen, hogy nem az az olvasmányos mű, amihez akkor nyúlunk, ha lazán kikapcsolódni vágyunk. A maga fél oldalas mondataival és a „vagy igen, vagy nem, vagy így volt, vagy nem” bizonytalan monológjaival inkább valami belső barangoláshoz hasonlítható. Aki nagy történetekre, könnyed vonalvezetésre vágyik, talán inkább hagyja ki. De érdekes lehet, ha valami újdonságra vágyunk, és képesek vagyunk sodródni az árral. És természetesen akkor is, ha nagyon szeretjük Proust műveit, ahol a süteményről lehulló morzsáknak, az ablakon táncoló árnyékoknak komoly emlékidéző szerepük van. Végső soron a kérdés mindannyiunk számára lényeges lehet: „Vajon mikor és hogyan tud valóban véget érni egy szerelmi történet?”

Megveszem Lydia Davis: A történet vége | Magvető Kiadó | 271 oldal

Te is írtál már erről? Klikk!

Linkparnereink: miner.hu | konyvkukac.freeblog.hu | Amadea blogja | Olvasokkk! | zakkant olvas | Keményfedél | *DuDuS* olvas | Könyvélmény-beszámoló | Könyvgalaxis | Bibliotéka | Csillagpor könyvsarok | Könyvesem | jeges-varga | Juharfa | Annamarie irkál | Nani & Zitus | Könyvekkel suttogó | Bridge olvas | könyvmoly blog | FFG BooK | Könyvek az életemből | Könyvkritikák | picurka olvasmányai | memoir könyvei | Gigi olvasmányai | Rita olvas | Zenka szerint a könyvek | Freeblog Könyv | Footer.hu - Kulturális magazin | PillowBook | Olvasószoba | Könyvvizsgálók | Könyvespolc | Kortárs irodalom | Világirodalom | eMBé virtuális könyvespolca | Agave Könyvek | Mindenki hajtogatja a magáét... | Filmtrailer - Film, mozi, DVD