Mathias Énard: Mesélj nekik csatákról, királyokról és elefántokról

Írta : Mathias Énard
Eredeti cím : Parle-leur de batailles, de rois et d’éléphants
Eredeti kiadás : 2010
Magyar cím : Mesélj nekik csatákról, királyokról és elefántokról
Fordította : Takács M. József
Kiadó : Jelenkor Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2018
Terjedelme (oldalszám) : 158
100
Vidd hírét!
 
 

Mathias Énard Goncourt-díjas francia író második magyarul megjelent regénye különleges. (Az előzőről itt írtunk.) Nemcsak a stílusa miatt, hanem mert olyan érdekesen elegyíti a valós történelmi eseményeket és konkrét életrajzi adatokat a fikcióval, hogy adott ponton már nem is érdekel, hogy mi az igaz és mi kitalált a műben. Kétszer ajánlott elolvasni, először nehéz megállni, hogy lépten-nyomon ne kutassunk utána a történelmi adatoknak, hogy a saját képzeletünkre bízzuk a szereplők és helyszínek arculatát, de fontos, hogy át tudjuk adni magunkat a regény hangulatának. Aztán természetesen muszáj kutakodni, ami fokozza az átélt érzéseket.

A Mesélj nekik… Michelangelo Buonarroti firenzei szobrászmester életének egy epizódját emeli ki, amikor 31 évesen Konstantinápolyba utazik II. Bajazid szultán kérésére, aki az Aranyszarv-öblön átívelő, Konstantinápoly két városrészét összekötő híd megtervezésével bízza meg. Nem ő az első világhírű művész, aki tervet készít a szultánnak a hídról, pár évvel korábban Leonardo da Vinci rajzát elvetette az oszmán uralkodó, és a firenzei mester kihívást lát abban, hogy lekörözze, felülmúlja a nála több mint 20 évvel idősebb Leonardót. Természetesen egy ilyen alkotás még ismertebbé tenné a nevét, a halhatatlanság vágya hajtja, mint oly sok más művészt.

Az Oszmán Birodalom fővárosa lenyűgöző, bár erre Michelangelo csak jóval az érkezése után döbben rá, kezdetben nem hajlandó messzire merészkedni a szálláshelyétől. Miután kezdi jobban megismerni a környezetét, az embereket, akik körülveszik, és kiszolgálják, lesik minden óhaját, kissé felenged, nyitottabb lesz a várossal szemben. Ehhez hozzájárul az is, hogy különös, mély barátság szövődik közte és Mesihi de Pristina költő, a nagyvezír titkára között, együtt róják az utcákat, a költő mutatja meg neki a város látványosságait, az Hagia Szophia csodálatos, monumentális épületét, a szultán újonnan épült mecsetét, a bazárokat, a külvárosokat, ahol a különböző kézműves műhelyek találhatók, elkápráztatja a sokszínűség, az illatok, színek, ízek kavalkádja, hogy milyen békésen megférnek egymás mellett a török, görög, latin és mindenféle nemzetiségű népek, muzulmánok és keresztények, hogy valóban mennyire világváros, ahol még érzékelhető a bizánci kultúra, ahol találkozik a nyugat és a kelet. Olvasás közben Michelangelo és Mesihi nyomában járunk, szinte érezzük a szagokat, az ízeket, elképzeljük a társalgásukat az építészetről, a művészetekről, a szépségről, és elképesztően vágyakozunk megismerni Isztambult.

Különleges mű ez, az író úgy érzékelteti mindezeket, hogy gyakran tőmondatokban fejezi ki magát, egyszerű, könnyen olvasható, már-már minimalista stílusban, időnként beiktatva egy-egy gyönyörű kifejezésekkel ellátott mondatot, és mindez egy egésszé áll össze, nem töri meg a hatást, hanem éppen ellenkezőleg, nem vagyunk képesek szabadulni alóla.

Az a könyv, legyen regény, novellás kötet vagy bármi más, ami képes kiváltani azt az érzést, hogy levegőt sem merek venni, nehogy megzavarjam a szereplőket, nehogy elillanjon az áhítat érzése, olyan zsenialitásra vall, ami a kivételes szerzők sajátja. Nálam elérte a maximális 100 pontot, sőt, többet is adnék rá, ha tehetném.

A könyv külső borítója híven tükrözi ezt a stílust, visszafogott és elegáns, mint egy finom selyemkaftánba bújtatott kecses darab, ami diszkrét ezüstszálakkal van cizellálva. Jóleső érzés kézbe venni, és végigsimítani rajta.


Vidd hírét!