A Hosszú, fényes folyó egyfelől egy szívszorongató és elgondolkodtató családi történet, másfelől megrázó – társadalomkritikától sem mentes – portré az opioid-válság áldozatairól, akik számára a közeg, amiben felnőnek és élnek, szinte a kitörés legkisebb esélyét sem adja meg, harmadrészt pedig egy nagyon érzékletes városleírás.
‘A földrajz fogságában’ egy tartalmas, információgazdag és szórakoztató mű, igazi csemege a földrajz és politika, illetve a kettő közötti kapcsolat iránt érdeklődőknek. Témaválasztása inspiráló, a nyelvezete közérthető, mégis szakszerű, megközelítésmódja az elfogultságtól mentes, a tartalma jól strukturált.
Ian Kershaw könyve a maga nemében hiánypótlónak számít, és ha valaki szeretné jobban megérteni a XX. századot, anélkül, hogy szakirodalmi művek sokaságát kellene átböngésznie, vagy be kellene érnie a hivatalos oktatási rendszer keretei között hozzáférhető tankönyvek biztosította lehetőségekkel, annak a polcán ott a helye.
Bár Lebegyev regénye helyszíneiben, történeteiben és hangulatában is nagyon erőteljesen kötődik Oroszországhoz, illetve a posztszovjet térséghez, nem nehéz felfedezni az analógiát saját közép-kelet-európai valóságunkkal. Nálunk is ugyanúgy elmaradt az elmúlt évtizedekkel és tulajdonképpen az egész XX. századdal való őszinte szembenézés.
Műfaját tekintve az Obscura sci-fi és thriller keveréke. A témaválasztást illetően nekem kissé merésznek tűnt Joe Hart, legalábbis abban az értelemben, hogy a regényben legalább két olyan tudományos kérdést is boncolgat, amelyek önállóan is megállnák a helyüket egy-egy regény témájaként: egyfelől a Losian-kórt, másfelől a tudományos fantasztikus irodalomban kissé elcsépeltnek számító teleportálást. Bár tartottam tőle, a két téma nem kioltja, hanem kiegészíti egymást.
A sztori a maga módján izgalmas, és a szerző is törekszik, hogy ezt, illetve az amúgy is eléggé nyomott hangulatot még tovább fokozza egy-egy váratlan fordulattal, vagy egy-egy brutálisabb, erőteljesen naturalisztikus jelenettel, de összességében véve ez mind kevés, a történet időnként ötlettelen, már-már ismétlésként ható folytatását, a menekülő család által hozott észszerűtlen döntéseket, vagy a mélyebb mondanivaló hiányát ezek nem képesek elsimítani.
1940. április 11.-én született Thomas Harris. Az író Hannibal Lecter megalkotásával vált ismertté, akit Anthony Hopkins alakított – nem kis sikerrel – három filmben is a filmvásznon. Jóllehet Harris nem tekinthető nagyon termékeny szerzőnek – legismertebb regénye, A bárányok hallgatnak című mellett mindössze öt további könyvet írt –, ennek ellenére vitathatatlanul beírta nevét az elmúlt évtizedek bűnügyi irodalmába.
A Vatikán kínos titkai nem csak a mögötte álló hatalmas munka miatt mondható egy igen komoly oknyomozó műnek, hanem tartalmi szempontok miatt is: a kutatómunka eredményeit és következtetéseit Martel igen merész, a Vatikánnal és a katolikus egyházzal kapcsolatos megállapítások formájában fogalmazza meg.
Az már a trilógiát követően vitathatatlan volt, hogy J.D. Barker több, mint egy ígéretesnek tűnő szerző ebben a műfajban, négy regénye után mégis felemásak az érzéseim vele kapcsolatban. Miközben már a korai regényei is egy nem hétköznapi fantáziáról és egy rendkívül kiforrott stílusról árulkodnak, a történeteit túlírtnak érzem, ugyanakkor viszont több ponton hiányérzetem is van.
A birodalom hangulatában, stílusában és terjedelmében egyaránt magán viseli a szerző eddigi életművének legfőbb jellegzetességeit. Én ezt legegyértelműbben a főszereplő karakterében vélem felfedezni: Roy Opgard egész jól illeszkedik abba a sémába, ami Nesbø eddigi bűnügyi regényeinek főhőseit meghatározza. Ennek a karaktertípusnak az egyik védjegye a magány, a szinte természetes létállapotuknak számító egyedüllét, valamint az állhatatosság, aminek köszönhetően az általuk helyesnek gondolt cél érdekében bármire hajlandóak.
