Ken Follett: A Tű a szénakazalban
A Tű az egyetlen megbízható Abwehr-kém Anglia területén, és az ő jelentésétől várják a választ arra, hogy a szövetségesek Calaisnál vagy a normandiai partoknál készülnek az invázióra.
1944-et írunk, a szövetségesek Franciaország inváziójára készülnek. A normandiai partraszállást komplex elterelő hadművelet előzi meg: a németekkel szeretnék elhitetni, hogy az invázióra Calais-nál kerül sor, ezért hatalmas fantomhadsereg gyűlekezését imitálják Anglia dél-keleti partjainál. Hitler hiába küldött még 1940 előtt kémeket a szigetországba, azokat a britek mind levadászták és kivégezték, vagy átfordították a saját oldalukra, hogy a Birodalomnak hamis jelentéseket küldjenek általuk. Hitlert a hamis rádióbeszélgetések is megzavarják:
“Van még egy értesülésünk, amelyet fontosnak tartok. A Páncélos Gárdahadosztályt Anglia északi részéből áthelyezték Hove-ba, a dél-keleti partra, azzal, hogy csatlakozzon a Patton tábornok vezetése alatt álló Első USA Hadseregcsoporthoz. Ezt a rádióüzenetek lehallgatásából tudtuk meg – útközben támadt egy kis csetepaté a poggyász körül: valahogy az egyik alakulathoz került a másik ezüst evőeszközkészlete, és a hülyék rádión veszekedtek miatta. Ez egy igazi kékvérű elit brit hadosztály…”
De Hitler azért gyanakszik, és vannak jelek, amelyek arra mutatnak, hogy mégis Normandiánál lesz a partraszállás. A szövetségesek például szétbombázták a Szajna hídjait – és ez a németeket akadályozná abban, hogy Normandiába siessenek, ha tényleg ott támadna az ellenség. De Hitler reménye végeredményben Die Nadel, a Tű – egy német kém, amely már 1940-től Londonban tartózkodik, és a brit kémelhárításnak nem sikerült elkapnia.
Ken Follett a Tű történetét meséli el, meg az elfogására szervezett hajtóvadászatot. Az MI-5-öt egy történelemprofesszor segíti. A háború kimenetele függ attól, hogy sikerül-e elcsípni a Tűt, mielőtt még kapcsolatba léphetne a németekkel, a német kémnek ugyanis bizonyítékai vannak a nagy átverésről. De beleszőtt valami mást is Follett a regénybe: egy fiatal hölgyet nyomorék férjével és kisfiával, akik egy skót szigeten élik az életüket, és akikre sorsfordító napok várnak.
A továbbiakban azt kell elmesélnem, hogy hol okozott csalódást és hol szerzett élményt a könyv a számomra – és lehet, hogy ezt nem tudom spoilermentesen megtenni. A könyv nagy részében, kb. kétharmadában nem találtam, hogy kinek kellene szorítsak? A kém nem volt annyira szimpatikus, hogy érte szorítsak, és úgy éreztem, hogy maga Follett sem tudta, mit érezzen (vagy éreztessen) iránta. Az őt üldőzök meg végképp nem kerültek abba a kategóriába, akiért izzad a tenyered lapról lapra – habár a rendőrségnek segítő történész kicsit hasonlított egy-két Le Carré-figurára, szerettem volna, ha kicsit jobban a középpontba kerül és jobban kibontakozik a jelleme is. Ennek ellenére volt valami, ami hajtott arra, hogy tovább olvassam.
A történet utolsó harmada viszont nagyot üt – és azon gondolkoztam, hogy Stephen King stílusában nagyon jó sequel-t lehetne írni csak arról a részről, amikor Lucy családjához egy idegen hajótörött érkezik. Itt jött elő számomra az, hogy kikre osztja Follett a pozitív és a negatív szerepeket – itt már erősen lehetett érezni ezt. Ha újraírná valaki a kérésemre ezt, megkérném, hogy más címet adjon a regénynek, és ne foglalkozzon a sziget előtti szállal – legfeljebb csak néhol szőjje bele a Tű igazi történetét. A hajszát meg rábíznám Frederick Forsythra vagy John Le Carréra. Ők ezt jobban megírnák, az az érzésem.
