Macskaharapást… szőrével?

San Franciscót elözönlik a vámpírok. Ezek azonban nem akármilyen vérszívók: macskákból vedlettek az éj sötét uraivá, és képesek köddé válni. Akit megharapnak, az vagy porrá- vagy éppen vámpírrá válik. A macskák éhségének következtében aztán a Borvidéken a hajléktalanok száma drasztikusan lecsökken – úgy a felére. Christopher Moore véres vámpírparódiájában szinte minden lehetséges.

A történet azzal kezdődik, hogy Abby és Foo bronzba önti Tommyt és Jodyt, a két vámpírt. Hamarosan kiderül, hogy az öreg vámpír (?) Chetet, a borotvált macskát is vámpírrá változtatta, az állat pedig nem képes uralkodni az ösztönein, és hamarosan az egész negyed vámpírmacskáktól hemzseg. Tommy és Jody kiszabadulnak a bronzszobor fogságából; Tommy valami önkivületi állapotban a macskák közé kerül, Jody pedig egy visszahúzódó japán lakására. A városba érkezik egy rejtélyes fekete hajó is, amelyről három ősrégi vámpír lép partra. A feladatuk: megsemmisíteni a macskarajt és minden olyan személyt, aki tudomást szerzett a vérengző háziállatokról. Ez azt jelenti, hogyhőseinket: Tommyt, Jodyt, Abbyt és Foot, valamint a két nyomozót is. Az pedig nem jó.

A történetben az öreg vámpíron (?) kivül szó esik még egy bőröndnyi készpénzről (?), a zsaruk hallgatásáról, amit a pénzen vettek meg (?), egy előző hajóról (?), amit felrobbantottak – és pár más olyan mozzanatról, amely a fentiekhez hasonlóan kérdőjeleket hagy az olvasóban, ha nem olvasta a trilógia előző részeit. Christopher Moore stílusa amúgy egész érdekes. A nyelvezete durva, helyenként a 18-as karikáért kiált, ez miatt biztosan hiába keresed majd a tengerentúli iskolai könyvtárakban. Máshol vicces, de egy-két jól helyezett poénon kivül nem volt olyan szituáció, ami miatt a hátamon fetrengtem volna, vagy a hasizmom bánta volt. A történetvezetés jó, pörgő, olvastatja magát. Ez alól az első fejezet kivétel, az első 10 oldalt kétszer kellett elolvassam, mert folyton elveszítettem a fonalat. Ez Abby Normal saját naplója, amit egyes szám első személyben ír, és ez a regény során később még ismétlődik, akkor azonban már nem annyira bosszantó. Feltételezem, hogy Abby Normal idegesítő stílusát könnyebben lenyelték azok, akik olvasták a trilógia előző részeit is.

Moore-ról és a Csak egy harapásról azt olvastam, hogy nem ér a közelébe a Biff evangéliumának, és hogy a trilógia előző részeinél is kicsit halványabb. Akkor viszont nyomás, és vessétek rá magatokat Christopher Moore-ra, mert ez sem rossz. Ha a többi ennél jobb, megéri a pénzét. Az Agavénál szinte minden eddigi könyve megjelent a szerzőnek.