Parti Nagy Lajos: Az étkezés ártalmasságáról
A Magvetőnek köszönhetően egy újabb könyvet tartok a kezemben. Egy kemény kötéses, nem túl vastag könyvet. Az író: Parti Nagy Lajos. A címe? Az étkezés ártalmasságáról. Nem ismerem, sőt, igazából még egy kötetét sem olvastam. Eddig.
Eredeti cím: Az étkezés ártalmasságáról (Előadás)
Eredeti kiadás: 2011
Kiadó: Magvető
Recenzált kiadás éve: 2011
Terjedelme: 150 oldal
olvasóterem értékelése: 79 / 100
Parti Nagy Lajos Az étkezés ártalmasságáról című könyve igazából egy monológ, melyet egyes szám első személyben, előadásként tart egy túlsúlyos férfi. Hogy mi is a célja a könyvnek? Laikusként azt mondanám: a magyar nemzet „túlsúlya”, illetőleg az Emese Acapulco Diabetikus Gyógyíró promoválása a nagyérdemű számára, amely az „örök magyar fiatalság ősanyja, amerikai és magyar tudósok közös munkájának kvintesszenciája”, illetőleg a „méregtelenítés” istennője. Igazából azonban, már a 40. oldalnál tartottam, amikor végülis bevallottam magamnak, hogy egyszerűen nincs ahova tegyem ezt a könyvet. Összezavar, sérteget, esetenként vulgáris, de ami a legfontosabb: arcátlan és pimasz módon mégis igaza van a beszélőnek. Ekkor gondolkoztam el azon, hogy vajon, ha egy előadó ilyen hangnemben tartana számomra egy termékbemutatót, végig hallgatnám-e? És tudják mi az igazság ezt illetően? Az, hogy biztosan nem.
Ennek ellenére a könyvet tovább lapoztam, mert az író részéről hihetetlen mértékű szeretetet és tiszteletet éreztem a magyar nyelv iránt. Ahogyan a könyvajánlóban is olvashatjuk: „csak úgy röpködnek a csodás szókreálmányok és frenetikus mondatok”. Parti Nagy Lajos pedig valóban játszik, méghozzá szavakkal, kifejezésekkel, „nézői”, Ilike és önmaga lelki törékenységével, melyet talán célszerűbb lenne a képzelt kisebbrendűséggel asszociálnunk, s mely érzést az író mintha megvetne.
A kötet még tárgyalja a kényszerevést is, a bulímiát és az anorexiát, a túlsúly okait, felvonultatja a világ, és a magyarság nem egy aktuális problémáját, beszél az egészséghez való görcsös ragaszkodásunkhoz, miközben egy beteg társadalomban, „infernóban” élünk, ahol nem is szívesen létezünk.
Boncolgatja a kényszeres megfelelést is, a média által ránk erőszakolt „tökéletességre” való törekvést, amiben különben nincs is semmi erőszak, hiszen mi választhatjuk meg értékrendünk, s példaképeink. Viszont milyen az emberi lélek? Nap, mint nap több ezer emberrel találkozik, míg személyes és közvetlen kapcsolatot ezekkel a személyekkel képtelen fenntartani. És itt lép be az életünkbe a média, amely ugyancsak eljut ahhoz a több ezer emberhez, akikkel nap, mint nap találkozunk. Összefoglalva: megvan a kapocs, amely közös bennünk, és ebben az esetben természetes, hogy a média által „képviselt” szilikonnal pumpált, csinos celebeket tartjuk példaképnek, akik nap, mint nap bio ételeket és fogyasztó szereket használnak. Eközben pedig elfelejtünk figyelni és foglalkozni a környezetünkben élőkkel, nem sokkal ezután már kövérebbnek, szeplősebbnek látjuk őket, mint XY média szereplőt, végül pedig elfelejtük azt is, hogy a „szeretet az nem külsőség, sőt!”
