Alfred Jarry: Két Übü-dráma
Két Übü dráma, két nem mindennapi abszurd dráma. Übü papa és Übü mama, avagy az emberiség kegyetlen önzőségének megtestesülései. Nevetségesek, de lehet, hogy inkább sírni kellene ezen. Persze meg van a sírás is: a nevetéstől.
Eredeti cím: Ceuvres complétes, tome 1.
Magyar cím: Két Übü-dráma
Fordította: Jékely Zoltán
Kiadó: Cartaphilus
Recenzált kiadás éve: 2011
Terjedelme: 137 oldal
„- Na, megyek olvasok tovább.
- Hű, mit olvasol?
- Két Übü-drámát.
- Mi a fr*nc az az übü?”
Nos igen, ha minden könyv borítóján létezne gyakran ismételt kérdéseknek hely, akkor valószínűleg ez szerepelne az első helyen jelen esetben. Persze ez a kérdés csak laikusok számára merül fel, hisz mi is az übü? Két szóban is lehet válaszolni: színháztörténeti legenda. De mivel ez az übü-recenzió elsősorban laikusok számára készül, hát részletezzük ezt a színháztörténeti legendát, röviden, mert hanem itt fogunk megöregedni, zöld kandeláberemre!
Alfred Jarry és iskolatársai diákcsínyeinek fő célpontja fizikatanáruk, Hébert professzor volt, kinek neve fokozatosan átalakult: Hébert – Heb – Eb –Ub –Ubu, vagyis magyarul Übü. Az Übü-drámák alapja eredetileg egy közösen készített diákbohózat volt, amiket később Jarry felhasznált, kibővített, átdolgozott. Übü papa egy irtózatosan kövér, nagy potrohú figura, fején kúp alakú kalapkával, jelmeze kitömve, hogy elérje a megfelelő vastagságot. Legalábbis Jarry így képzelte el annak idején, azóta számos változatot megélt a karakter: volt kövér is, sovány is, különleges jelmezbe öltöztetett és köznapi ruhában megjelenő. Übü jellegzetes szavai, felszólalásai, például a „szahar” és a „zöld kandeláberemre”, de egész beszédstílusa és modora színházi mítosszá vált. Übü tulajdonképpen emberi kicsinyességünk és kapzsiságunk, zsarnoki elvakultságunk kivetülése.
A kötetben két Übü-drámát olvashatunk, ahogy ezt a cím is előre jelzi. A két darab szorosan kapcsolódik egymáshoz, mindkét műnek a főszereplői Übü papa és Übü mama, valamint a cselekmény is rímel egymásra. Mindemellett az egyik a másik ellendrámája. Hisz amíg az Übü király a királyok és politikai vezetők túlkapásait, gazdagodási vágyukból fakadó elfogultságát és pénzéhségét hivatott parodizálni, addig A láncravert Übü a demokratikus rendszer éles bírálata. Az Übü királyban Übü papa és Übü mama, illetve néhány szövetségesük, meggyilkolják Lengyelország királyát és átveszik a hatalmat. Übü óriási túlkapásokba esik, az adót a kétszeresére növeli és azt háromszor kellene befizetni, meggyilkoltat minden nemest és a címeiket, vagyonukat megtartja magának. Együgyű pojáca, aki saját vesztébe rohan. Annyira nevetséges, hogy képesek vagyunk hangosan röhögni olvasás közben, pedig valahol a lecsupaszított igazságot jeleníti meg. Groteszk, abszurd, szürrealista. A láncravert Übüben épp ellenkezőleg, megunja az uralkodást és rabszolgaságba vonul a demokratikus és szabad Franciaországban. Az előző szadista uralkodóból egy mazochista őrültbe csap át, továbbra is megtartva kapzsiságát. Jarry ebben a műben egyenlővé teszi a szabadságot a rabszolgasággal, amikor az addig szabad emberek önként bevonulnak a börtönbe, hisz már megunták, hogy olyan szabadok voltak.
Az Übü király 1896-os bemutatója hatalmas botrány volt. A közönség hangosan ordibálni kezdett, végül a színészek leleményessége mentette meg az előadást. Sokan felháborodtak a csúnya, groteszk, ordibáló, helytelenül és trágárul beszélő figura láttán. Azonban amekkora bukás, ugyanakkora siker is volt, hisz kialakult két tábor, a támadók és védők tábora, végül ez utóbbiaknak lett igazuk és az Übü-drámák a elfoglalták a megérdemelt helyüket.
A művek egyébként kevés utasítást tartalmaznak, díszletre és színtérre nézve semmit, a szereplőkre is csak a minimális, a megértés szempontjából fontos utasításokat találunk, így mondhatni szabad keze van a rendezőnek. Ezeknél a műveknél rengeteg múlik a játékon, a mimikán, a gesztusokon, mondhatni szinte díszlet sem kell, ahogy a legtöbb modern darabnál sem. A kolozsvári színház decemberben mutatta be az Übü királyt, az előadást és a könyvet is mindenkinek ajánlom.
