A Moszkva-trilógia befejező részében Montefiore szépen ívelve kerekíti a történetet, valahogy az az érzése az olvasónak, hogy minden a helyére kerül, pedig cseppet sem ideális az események alakulása. Van a regény végén egy feloldás, az lehet az érzésünk, hogy a dolgok úgy voltak jól, ahogy voltak. Aztán van egy pont, ahol a múlt összeér a jelennel..
A második világháború szövevényes kapcsolatrendszerében mindenki harcolt valamiért. Az érdekek összecsapása furcsa és méltatlan helyzeteket is szült, így az emberség bármilyen kis megnyilvánulása is áldásos volt, bárki részéről is jött. Ez a regény jól megmutatja azt, hogy az embereket nem lehet egyértelműen valamilyennek megbélyegezni, a jó és gonosz fogalma bizonyos esetekben meglehetősen árnyalt képet mutat. Így nézve mindenki hős, aki csak egyetlen gesztussal is fentebb emelkedett a túlélési ösztönén. Meglehet, Montefiore regénye is ezt az üzenetet közvetíti.
A szerző az újkori orosz történelem szakavatott ismerőjeként részletes és szerteágazó tudását olyan szépen és módszeresen építi bele a regénybe, hogy szinte fel sem tűnik, mennyi történelmi szempontból is értékes információt tartalmaz. A regény irodalmi nyelvezete is nagyon jó, a történetszövés lineáris, következetes, maga a sztori pedig izgalmas és magával ragadó.
