Farkaslakán született 1897. szeptember 20-án Tamási Jánosként, sokgyermekes, kisbirtokos földművesek gyerekeként. A nevét később, kolozsvári tanulmányi évei alatt változtatta Áronra. Elemi iskolába Farkaslakán járt, 1910-től a székelyudvarhelyi katolikus főgimnázium tanulója lett – az iskola ma már az ő nevét viseli. 19 évesen behívták katonának, Gyulafehérváron hadiérettségizett, innen 1918-ban az olasz frontra került.
Ki akart törni az elődök paraszti életformájából, a polgári városi életmód vonzotta, ezért felvételizett Kolozsváron a jogi karra; 1921-ben diplomázott, majd továbbtanult a Kereskedelmi Akadémián, ahol 1922-ben szerzett diplomát. Az egyetemi évek után Kolozsváron és Brassóban banktisztviselőként dolgozott. 1923-ban kivándorolt Amerikába, előbb alkalmi munkásként, később ott is banktisztviselőként kereste a kenyerét. Elutazása előtt a kolozsvári Keleti Újság novellapályázatán a Szász Tamás, a pogány című novellájával első helyezést ért el, de Tamási, az író Amerikában született meg benne. A honvágy, az otthon képei és az elhagyott emlékek és hagyományok hatására népballadák, népdalok és népi mókák ihlette novellákat kezdett írni, amelyekből első kötete, a Lélekindulás összeállt. A kéziratokat hazaküldte a kolozsvári kiadóhoz, ahol 1925-ben jelent meg. A romániai és a magyarországi irodalom is egyből felfigyelt rá. Tamási 1926-ban tért haza Amerikából.
Hazatérését követően 1944-ig Kolozsváron élt, Az Ujság és az Ellenzék munkatársa volt, részt vett az Erdélyi Helikon megalapításában, a Brassói Lapokban saját rovata volt. A második bécsi döntést követően aktív szerepet vállalt a magyarországi irodalmi életben is, 1942-ben részt vett és felszólalt a lillafüredi írótalálkozón, 1943-tól a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt. 1926-ban feleségül vette Haliker Erzsébetet, 1944-ben Budapestre költöztek, a főváros ostromát is itt vészelték át. Az 1945-ös választásokat követően rövid időre politikai szerepet is vállalt, a Nemzeti Parasztpárt színeiben meghívott képviselőként dolgozott a parlamentben, de a felajánlott vallás- és közoktatásügyi tárcát kétszer is elutasította. Az 1947-es választásokon már nem indult.
1949 után az irodalmi életből is kiszorult: cikkei, elbeszélései nem jelenhettek meg, megfosztották akadémiai levelező tagságától; ebben az időszakban többnyire bábjátékokat, jeleneteket írt. 1954 után ismét elfogadták az írásait, Kossuth-díjat kapott, 1956 szeptembere és 1957 áprilisa között a Magyar Írók Szövetségének társelnöke volt, decemberben ő írta az Írószövetség közgyűlésén felolvasott Gond és hitvallás c. elvi nyilatkozatot.
Tamási írói pályafutása tulajdonképpen azzal az első elbeszéléssel indult, amellyel a Keleti Újság novellapályázatát 1922-ben megnyerte. A honvágy és első novellájának sikere együttesen járulhattak hozzá ahhoz, hogy az Új Világban is folytassa az írást; elbeszéléseit székely népdalok, népballadák és mókák ihlették, ezeket Lélekindulás címen adták ki Kolozsváron. Első regényét, A szűzmáriás királyfit is Amerikában kezdte írni, de már itthon fejezte be; 1928-ban jelent meg. Tragikus történet a természet igaz törvényei szerint élni akaró székely diákról, aki összeütközik a társadalom embertelen törvényeivel. Az 1931-es Címeresekben az erdélyi világ feszültségeit rajzolta meg. Közben sorra jelentek meg novelláskötetei, a romániai magyar irodalom ünnepelt írója Magyarországon is a legkedveltebbek és legolvasottabbak közé tartozott. Főműve, az Ábel-trilógia 1932-34 között született. Az első, az Ábel a rengetegben a talpraesett székely erdőpásztor mesébe illő története – ugyanakkor az író önéletrajza burkolt formában. Ábel ugyanazt az ösvényt tapossa, mint “teremtője”, Tamási: a természet világából eljut a városba, onnan a nagyvilágba; a második kötet az Ábel az országban, a harmadik pedig az Ábel Amerikában címet viseli. A trilógia Hegedűs Géza szerint “fenyőillatú remekmű, századunk egyik legszebb magyar regénye”, a zárógondolatát szinte minden magyar ismeri: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!”
Drámaíróként is ebben az időben debütált. 1932-ben írta az Énekes madár c. színművet, amelyet a kolozsvári bemutató után a budapesti Nemzeti Színházban is nagy sikerrel játszottak. A háború előtt még három új drámával jelentkezett: Tündöklő Jeromos (1936), Vitéz lélek (1941) és Csalóka szivárvány (1942). 1962-ben Akaratos népség cím alatt egy kötetbe gyűjtötte színműveit. 1953-ban jelent meg Bölcső és bagoly című regényes életrajza, ugyanebben az évben írta történelmi regényét, a Hazai tükört is, amelyben egy székely legény történetét meséli el az 1848-as szabdságharc idején. Az 1960-as Szirom és Boly a Bukovinába áttelepített székelyek sorsáról szól.
Tamási Áron 1966. május 26-án hunyt el Budapesten, 69. életévében. Kérésére szülőfalujában, Farkaslakán temették el. Sírja a templomkertben látható, a kövön ez a felirat olvasható: “Törzsében székely volt, fia Hunniának / Hűséges szolgája bomlott századának.” Budapesten az Alkotás utcában egy emléktábla őrzi az emlékét annak a háznak a falán, ahol életének utolsó két évtizedében élt és alkotott: “Ez házban élt és alkotott 1946 és 1966 között Tamási Áron, akit Erdély küldött a magyar irodalomba.”
Forrás: wikipédia, Hegedűs Géza írása, Ugrin Aranka írása