„Én lényegében ellazsáltam az életemet azzal, hogy találkoztam, akivel csak lehetett.” És találkozott velem is, sikerült azon szerencsés emberré válnom, ki egy rövid beszélgetést folytathatott mindnyájunk Sanyi bácsijával.
– Életében először mi késztette alkotásra?
– Nézd drágaságom, minden valamire való gyermek kicsi korában megpróbálkozik írással, versírással, aztán az okosabbak abbahagyják.
– Gyerekkorában gondolta valaha is, hogy elismert költő lesz?
– 
Én ilyesmire nem gondoltam, az ember csupán írt egy verset. Aztán elég öreg voltam már amikor megjelentek verseim, 20 éves is talán. S én még most sem gondolom, hogy költő vagyok, ezt majd ti döntitek el s az unokáink, ha azok is emlegetni fognak, akkor valószínű, hogy költő voltam.
– Mi a legnagyobb elégtétele az életben?
– Nem tudom. Egyrészt van két ügyes fiam, egyelőre két unokám, 52 éve vagyok házas, van hol laknom, van fedél a fejem fölött és azt hiszem, hogy nem töltöttem haszontalanul az életemet.
– Miben látja az irodalom szerepét ma?
– Az irodalom szerepét? Attól függ, hogy ki mit akar látni benne. Valahol mindenféle írás irodalom. Aki írni akar az anyanyelvbe kapaszkodik és az akar valamit azon a nyelven. Ezt általában olyan emberek teszik, akikben nem áll meg a szó, s van ki papírra is veti. És a szerepét abban látom, hogyha hasznát veszik az emberek, a szépet akaró emberek.
– Mit üzenne a diákíróknak?
– Azt, hogy föl a fejjel és arra kell gondolni, hogy jobbak lesznek, különbek lesznek, mint az elődök. A nagy elődökre tekintsenek, mondjuk, Petőfi Sándort akarják túlszárnyalni, vagy Vörösmarty Mihályt vagy éppen Kölcsey Ferencet (és Kányádi Sándort – szerk. egjegyzése).
És lassan kiürült a nagy terem, elaludtak a fényei. A színpadon maradt egy asztal és két pohár. Mindenki tudja, az egyik Kányádi Sándoré volt. Mindenki tudja: ott ültem az egyik székben, olyan székben amilyenben soha azelőtt.