1985, Kalifornia, Los Angelestől északra. Oak Knollban az ötödikes diákok holttestre bukkannak az iskolától nem messze, egy parkban. A női áldozatot a gyilkosa lazán beleásta a földbe, csak a fejét hagyta kint, feltehetően szándékosan, hogy minél előbb valaki rábukkanjon. A fiatal nőt brutálisan megkínozta és megerőszakolta az elkövető, mielőtt végzett volna vele. Dobhártyáit beszakította, szemét és száját pillanatragasztóval leragasztotta, a testét vágásokkal beborította. Az eset teljesen megrázza az amúgy békés kisvárost; a diákok sokkot kapnak a látottaktól, a tanárnőjük is tanácstalan, hiszen ilyen esetekre nem készítették fel az egyetemen. A rendőrség is egy helyben tapogatózik, mert a gyilkos nem hagyott nyomokat maga után. Pontosabban, amit hagyott, az nem elég, csak arra, hogy megállapítsák: sorozatgyilkossal van dolguk, mert hasonló esettel már találkoztak az elmúlt időben. Az áldozatokkal ugyanazzal a módszerrel végeztek, és valamennyinek köze volt a Thomas Központ a nőkért egyesülethez. Minden eddigi áldozat az újrakezdés reményében érkezett a városba, és segítségért fordult az egyesülethez, mert korábban bántalmazták őket. Ez az egyetlen kapaszkodója a rendőrségnek, de kevésnek bizonyul. Az elején a helyi seriff hallani sem akar arról, hogy az FBI-t is bevonják a nyomozásba, de amikor kiderül, hogy egy újabb nőnek veszett nyoma, Mendez nyomozó úgy dönt, hogy telefonál egyet Quanticóba.
Az FBI Vince Leone-t küldi a helyszínre. Az ő területe a profilkészítés. Az áldozaton hagyott nyomokból, az elkövetés módjáról és a gyilkos feltételezett viselkedése alapján állítja össze azt a profilt, ami feltehetően jellemzi az elkövetőt. Hamarosan arra a következtetésre jut, hogy az gyilkos a közösség egy megbecsült, tiszteletben tartott tagja lehet, akiről a szomszédja soha nem gondolná, hogy éjszaka nőket rabol el, megerőszakolja és brutálisan meggyilkolja őket. A nyomok egy roncstelepre vezetnek, és letartóztatnak valakit, akinek priusza van, pedofil, és a kertjében emberi csontokat is találnak, de az FBI-ügynök ragaszkodik az elméletéhez, miszerint a sorozatgyilkos valaki más. Eközben az óra ketyeg, és egyre kisebb a remény arra, hogy az eltűnt nőt élve megtalálják. Pedig ez fog történni: a sorozatgyilkos legfrissebb áldozata túléli a borzalmakat, de szeme-szája le van ragasztva, és a beszakított dobhártyák miatt nem hall, így a rendőröknek esélyük sincs, hogy megtudjanak tőle valamit, ha majd felébred a sokk okozta kómából. Vince Leone-nak azonban meg van rá a módszere, hogy miként ugrassák ki a nyulat a bokorból. A végkifejlethez persze a szerencse is nagyban hozzájárul.
Engem nagyon megfogott valamikor Thomas Harris A Vörös Sárkány című regényével, de James Pattersontól az És jött a pók…-ot is nagyszerűnek találtam – ezekben a rend őrei és az FBI sorozatgyilkosok után nyomoznak, és lenyűgözött az a módszeres, aprólékos munka, amivel felgöngyölítik az eseteket. Főleg Thomas Harrisnek sikerült megidéznie a fejlett technikai korszak előtti idők hangulatát, amikor nem volt DNS-vizsgálat és mobiltelefon, és az ujjlenyomatok összehasonlítását sem számítógép végezte – Harrisnek mondjuk könnyű dolga volt, A Vörös Sárkányt 1981-ben írta. Így aztán nagy reményeket fűztem az Elhantolt igazsághoz is, és az is tetszett, ahogy az írónő az előszóban beavatott pár gondolatába. Pár oldallal később viszont megszakadt valami. A 80-as évek hangulatát Tami Hoagnak 2010-ben nem sikerült túl életszerűen megidéznie, az erre tett kísérletek számomra túlságosan erőltetettnek tűntek. A 80-as évekre való utalás helyenként csak annyiból állt, hogy egy-egy párbeszédben a szereplők megemlítették a korszak olyan kultikus figuráit, mint Madonna vagy Rambo, egy helyen pedig a gyerekek a Dallas és a Dinasztia sorozatokról beszéltek. Ettől még nem hiszi el az olvasó, hogy tényleg a 80-as években járunk, a gyerekek ráadásul egészen biztosan nem a Ewing család dolgait beszélték ki akkoriban a suliban.
A regény felépítése azonban szinte tökéletes. A gyilkosról már az első oldalakon megtudja az olvasó, hogy gyereke van, akit udvarias és tisztelettudó viselkedésre tanít, a közösségi élet egy fontos és megbecsült tagja, akire a gyereke hősként tekint. Aztán megismerjük a gyerekeket: Wendy, akinek az apja ügyvéd, a Thomas Központ a nőkért egyesületnek is dolgozik; Tommy, akinek az apja fogorvos, az egyesület alkalmazottjainak és ügyfeleinek is fogorvosa; Dennis, akinek az apja rendőr. Legalább három emberre illik az előbbi leírás, és végig megy a találgatás, hogy ki a gyilkos. Tényleg végig. Tommyék csak látszólag élnek boldog családi életet, valójában az anya egy két lábon járó boszorkány, az apa pedig prostituáltaknál vezeti le az otthon felgyülemlett feszültséget; Wendy apukájának viszonya volt az egyik elhunyttal, amit a felesége is sejt; Dennis apja otthon egy brutális állat, aki veri a feleségét és a gyerekét is. Bármelyikük lehet az elkövető. Az olvasó is csak akkor jön rá a gyilkos kilétére, amikor a nyomozók – vagy csak pár oldallal korábban –, és én még akkor is hajlamos voltam beleképzelni egy csavart, amikor már elég egyértelmű volt, hogy ki is a tettes. Ez mindenképp pozitívum, ettől végig izgalmas a regény – de az utolsó harmadra szinte fokozódik az izgalom.
Nem tudtam viszont eldönteni, hogy ki az igazi főszereplő, és nekem úgy tűnt, hogy az írónő sem igazán tudta, kire ossza ezt a szerepet. Lehet, hogy Tommy (és a családja), mert velük kezdődik és velük ér véget a regény – de közben meg elvesznek a nagy forgatagban, a cselekmény kibontása során Tommyval sem foglalkozik többet a szerző, mint Dennisszel vagy Wendyvel. Vagy Mendez nyomozó, aki a helyi rendőrség legígéretesebb fiatal tehetsége? Nem ő vezeti a nyomozást, központi figurának halvány, a karaktere sincs kiemelve különösebben. Vagy Vince Leone lenne az, az FBI ügynöke? Őt túl későn mutatja be a szerző, és nem zárja le a történetét. Anne Navarre, a tanítónő? Ugyanaz a történet, mint Leone-nál – kevés egy főszerepre.
Az Elhantolt igazságot Tami Hoag 2009-ben írta. A befejezés nyitva hagy pár kérdést – nem véletlenül. A szerző legújabb regénye, a Secrets to the Grave, amelynek december végi megjelenéséről mi is tudósítottunk, ugyanott folytatódik, ahol az Elhantolt igazság véget ért.