Sofi Oksanen: Sztálin tehenei

Írta : Sofi Oksanen
Eredeti cím : Stalinin lehmät
Eredeti kiadás : 2003
Magyar cím : Sztálin tehenei
Fordította : Pap Éva
Kiadó : Scolar Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2011
Terjedelme (oldalszám) : 447
90
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  
  •  

A finn-észt gyökerekkel rendelkező írónő, Sofi Oksanen első regénye, a Sztálin tehenei három generáción keresztül mutatja be egy család nőtagjainak személyes drámáját, miközben erőteljes kulturális-politikai kontraszttal ad bepillantást két – egymástól mindössze a 70 km-es Finn-öböl által elválasztott, de mégis teljesen különböző – ország, Észtország és Finnország életébe.


Három nő: nagyanya, anya és lánya. A legidősebb, Sofia egy észtországi faluban él, az ő története a negyvenes évek elejétől kezdődik, és számára a drámát a második világháború utáni szovjet hatalom berendezkedése jelenti, ami az észt identitás teljes felszámolására törekszik. A kolhozok és a szibériai deportálások korszaka ez, és Szofia családjának mindkettőben van része.

A második nő Katariina, Sofia lánya. Az ő történetével a hetvenes évektől kezdődően ismerkedhetünk meg. Katariina egyetemet végzett és mérnökként dolgozik, nem tagja viszont a pártnak, amit abban az időben nem néztek túl jó szemmel. Megismerkedik egy Szovjetunióban dolgozó finn férfival, hozzámegy feleségül és Finnországba emigrál. Jóllehet a legtöbb észt nő számára ez jelenti a kiugrást, az ő drámája éppen innen kezdődik. Mivel Finnországban – és főként a „tősgyökeres finn kisvárosban”, ahová költöznek –, a helyiek szemében a keleti blokkból származó nők nemcsak ruszkik – attól függetlenül, hogy melyik államból származnak –, hanem mind kurvák is, Katariina gondosan ügyel arra, hogy származását titkolja, észt akcentusa ellenére is finnek próbál látszani. Ez a dráma egyrészt abban teljesedik ki, hogy miközben férje családja körében ő az ingyenélő nő, aki csak a jobb élet reményében fogott magának finn férjet, észtországi családtagjai, ismerősei számára is már csak a nyugati rokon, akitől mindenféle ajándékokat – főként ruhaneműket – várnak, és amikor nem teljesíti minden kívánságukat, megvetik emiatt. Szép lassan kirekesztettnek érzi magát: egyik helyen nem fogadták még el – és nem is fogják soha –, másik helyről pedig már kiközösítették, és már közéjük sem fog igazából tartozni. Másrészt családi dráma az övé, hiszen a továbbra is a Szovjetunióban dolgozó férje orosz nőkkel csalja, rájuk költi a pénzét, ajándékokkal halmozza el őket, amit egyre kevésbé képes titkolni felesége előtt. Katariina, amikor Észtországban élt, a kecsegtetőbb nyugati életre vágyott, amikor megkapta, állandóan visszavágyott régi életébe.

A harmadik, és tulajdonképpen a regény központi alakjaként megjelenő nő/lány, Anna, Katariina lánya. Kelletlenül alkalmazkodik az anyja erőltetett titkolódzáshoz, holott számára nem jelentene problémát felvállalni észt származását. Miközben Finnországban teljesen úgy kell viselkednie és öltözködnie mint egy átlagos finn fiatalnak, a nagymamánál tett észtországi látogatásaik során szembesülnie kell származásával. Ezek a látogatások állandóan nosztalgiával töltik el a finn mindennapjaiban, és az állandó hazugságban élés, a tökéletességre való törekvés egy idő után egy másfajta tökéletesség hajszolásában nyilvánul meg: a tökéletes alak megszerzésére, majd megtartására irányuló vágy. Az eleinte csak gyerekkori játéknak tűnő kalóriaszámlálások, amit Anna legjobb barátnőjével, a szintén észt származású – de származását felvállaló – Irenevel mintegy versengésként fog fel, később komoly betegségbe csap át. Anna bulimiás lesz, pontosabban bulimarexiás, ami a bulimia és az anorexia kevert tünetegyüttese, amelyben a falási rohamokat és hánytatásokat váltják a koplalásos időszakok. A lányon egyre jobban elhatalmasodik a tizenéves korszaka elején kezdődő betegség, semmiféle kezelés nem használ – illetve ezeket a legtöbbször haszontalannak is tartja –, később már felnőtt nőként sem képes megbirkózni vele, otthagyja az egyetemet, szociális magatartási problémái lesznek, kapcsolataira is befolyással van. Miközben teljes énjét betegsége határozza meg, egyre jobban vágyik egy olyan társra, akinek kiöntheti a szívét és elmondhatja a hosszú éveken keresztül titkolt származását, és aki képes megérteni az észtországi emlékekhez való már-már fájdalmas – a rendszerváltást követően többnyire már teljesíthetetlen – vonzódását.

A Sztálin tehenei egy sokkoló betekintés korunk egyik legborzasztóbb divatbetegségének legapróbb részleteibe, amit számomra – férfiként – sokkal nehezebb volt megérteni és megemészteni, mint a női olvasók többségének – feltehetően – sikerül majd. A kilókkal való állandó küzdelem sokkal „enyhébb” formái is sokszor felfoghatatlanok számomra, így egy bulimiás vallomásával való szembesülés nem volt könnyű feladat. Habár erre vonatkozóan nem találtam semmiféle hiteles információt, a könyv feltehetően életrajzi ihletettségű, azt ugyanis nehezen tudom elképzelni, hogy valaki ennyire részletesen és személyesen, mintegy élménybeszámoló-jellegűen legyen képes írni erről a betegségről anélkül, hogy közeli kapcsolatba került volna vele. Ezt látszik erősíteni az is, hogy azt a cselekményszálat, amelynek Anna a főszereplője, az írónő egyes szám első személyben meséli el, míg a másik két cselekményszálat – Katariinával, illetve Sofiával a központban – egyes szám harmadik személyben.

Sofi Oksanenre jellemző az a kettősség, ami összefogja a Sztálin teheneit, és ami végighúzódik az egész regényen: a központi karaktarek személyes drámája a szovjet diktatúra által bedarált Észtország drámájába, a kommunista hétköznapok visszásságaiba van beleágyazva, amit felváltanak a rendszer bukása utáni világ visszásságai. Ezt a szerző úgy állítja szembe a Finnország által képviselt nyugati világgal, de annak visszásságaival is – hogy csak a szex- és alkoholturistaként Észtországba érkező finneket említsem –, hogy végül az ember maga sem tudja eldönteni, hogy melyik a szánalomra méltóbb.

Bevallom, számomra érdekfeszítőbbek voltak – talán amiatt is, hogy gyermekként volt részem hasonló élményekben – a regénynek ezek a finom – vagy néha igencsak mély – politikai-kulturális vetületei, mint a három központi karakter személyisége és drámája, jóllehet nehéz ezeket különválasztani. Emiatt is van az, hogy Sofi Oksanen második regénye, a Tisztogatás sokkal jobban megfogott, mint a Sztálin tehenei. A Tisztogatás cselekménye tulajdonképpen Oksanen első regényben felvillantott egyik életkép továbbgondolása, kibontása. A Tisztogatás sokkal rendezettebb, kiforrottabb, mint a Sztálin tehenei, amelyet egyfajta összevisszaság is jellemez, stílusa pedig eléggé csapongó, sokszor már fárasztónak tűnik Anna monológjainak, az önmagával való vívódásainak a követése. Habár azt semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az írónő mindössze 26 éves volt, amikor első regénye megjelent.

Hogy miért Sztálin tehenei? Ezt a kérdést már a könyv elolvasása előtt feltettem magamnak, és olvasás közben is folyamatosan kerestem rá a választ. A regényben egyetlen aprócska utalásban jelenik meg a kifejezés: a Szibériába száműzöttek nevezték így a kecskét, számukra az helyettesítette ugyanis a „tehenet”, de ugyanígy vonatkoztatható – pejoratív töltettel átitatva – a három női főszereplőre, de kiterjesztve, akár a Finnországba kitelepülő vagy a finn szexturistákat sokszor különböző ajándékokért szórakoztató szovjet nőkre is. A regény 2011-ben jelent meg magyarul, a Scolar Könyvkiadó gondozásában.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  
  •