A 2004-ben elhunyt cseh írót és forgatókönyvírót a magyar olvasóközönség is jól ismerheti, hiszen néhány műve már a 60-as évek végétől olvasható volt itthon is. Az Olvasóteremben korábban a Híres politikai merényletekről és a Merénylők és áldozatokról írtunk, de bizonyos körökben nagy sikere volt a Maffiának is. Most, a Moszad alapításának 60. évfordulója kapcsán egy másik könyvéről, az Izraeli hírszerzőkről olvashattok.
Borovička ebben a kötetben tizennégy eset tükrében mutatja be a Moszadot, a világ egyik legjobban képzett titkosszolgálatát. Foglalkozik a Moszad hivatalos megalapítása előtti időszakkal is – az izraelieknek már akkor is volt hírszerzésük, csak másként nevezték, és léteztek az olyan csoportok, mint a Hagana félkatonai szervezet, a Stern cionista csoport és az Irgun cionista félkatonai szervezet. 1945-ben, alig pár hónappal a második világháború befejezését követően a Hagana magától Ben Gúrióntól, a Moszadot később megalapító miniszterelnöktől kapott parancsot arra, hogy Palesztina területén fegyveres akciókat hajtson végre az angol csapatok ellen. A Stern-csoport vállalta a felelősséget a gróf Folke Bernadotte svéd diplomata elleni merényletért is – a Svéd Vöröskereszt elnöke a második világháborúban 31 000 fogoly kiszabadításáért tárgyalt, s az ENSZ közvetítőjeként az 1947-48-as arab-izraeli konfliktusban is a békét kereste. A Stern-csoport akkori vezetője Yitzhak Shamir volt, később Izrael miniszterelnökévé választották.
Külön fejezetet kapott Eli Cohen története is, akit 2005-ben egy internetes portál minden idők legfontosabb izraeli polgárainak listáján az előkelő 26. helyre rangsorolt. Cohen a Moszad ügynökeként szivárgott be a szomszédos Szíria legfelsőbb vezetői közé, és a védelmi miniszter főtanácsadója lett – miközben információkat másolt és továbbított Tel Avivnak. Cohen Egyiptomban született, a 60-as években került kapcsolatba az izraeli katonai hírszerzéssel, ahol hamarosan hamis szíriai személyazonossággal látták el, s hogy a szomszédos állam kémelhárítását teljesen elaltassák, Argentínába küldték, hogy onnan érkezzen haza, mint elvándorolt szíriai. 1965 janurájában bukott le, amint rádióüzenetet továbbított Tel-Avivnak. Májusban elítélték és felakasztották.
A tizenégy eset közül számomra a legérdekesebb az 1973-as lillehammeri ügy, amikor a Moszad a müncheni olimpiai falu elleni támadás értelmi szerzőit üldözve a norvég kisvárosban bakot lőtt, és nem a célszeméllyel végeztek. A kommandó két tagját másnap letartóztatták, ők pedig lebuktatták a teljes csapatot. Az ügy Európa-szerte nagy port kavart, és felfedte az izraeli titkosszolgálat hatalmát és piszkos módszereit. Borovička alaposan körüljárja az esetet, nem síklik el az apró részletek fölött, ismerteti az előzményeket, feltárja a kémek hibáit, beszél az akció következményeiről. Ez a könyv egyik legjobb fejezete.
Borovička nagyszerűen elegyíti a tényirodalom stílustárát a regényes elbeszéléssel, rengeteg párbeszédet használ, az eseményeket úgy kezdi, mintha egy fiktív történetet mesélne, s helyenként olyan részletesen ecseteli az egyes akciók mozzanatait, hogy az olvasó azt hiszi: nem is a közelmúlt történelmi eseményei zajlanak a sorok között, hanem egy kémregény szédítő cselekménye, amelyet Frederick Forsyth vagy John le Carré vetett papírra. A cseh író alaposan utánajárt az eseményeknek, felkutatta az összefüggéseket, leleplezte az összeesküvőket. A szerző nem mond ítéletet a történelem szereplői felett, de mindvégig hallatja a saját véleményét – amelyet már a korábbi könyveiben is megismerhettünk -, miszerint a merénylők általában nem érik el a céljukat, s hogy a titkosszolgálati módszerek a szervezetet (jelen esetben a Moszadot) a külső szemlélő számára egyenlővé teszik ellenfelével.