Olvasson a gyerek?

Vidd hírét!
 
 

Manapság már nem túl divatos az olvasás. Pedagógusként gyakran konstatálom szomorúan, hogy azok az olvasási élmények, amik az én gyerekkoromat megszépítették, teljesen idegenek a tanítványaimnak, és ha egy mű szerkezetéről kell beszélni, csak néznek ki a fejükből, mert fogalmuk sincs, mi az, hogy regény.

Nem szeretnék közhelyekbe fulladni arról, hogy a mai fiatalság ilyen, meg olyan. Véleményem szerint a mai fiataság pontosan olyan, amilyennek lennie kell, amilyenné lenni tud abban a világban, amit mi, a szüleik teremtettünk nekik. És ebben a világban elsősorban szintén mi, a szülők vagyunk azok, akik először megszabjuk, majd valamilyen formában befolyásoljuk gyermekeink értékrendjének alakulását. Azt is, hogy olvassanak-e.

A leggyakoribb kifogás az olvasás ellen az, hogy sok időt igényel, fárasztó, lecsökkenti a hobbira, barátokra, vagy éppen a tanulásra fordítható időt. Mert a gyerek is rohan, sajnos. Nos, az olvasás első hasznát én éppen ebben látom: hogy megállítja az időt. Ha minket, felnőtteket stresszel az állandó rohanás, ha orvosaink, viselkedéskutatóink, szociológusaink szerint a stressz egészségkárosodást okoz, akkor jó okunk van arra, hogy gyermekeink számára nyugalmas órákat akarjunk, és rohanásmentes gyermekkort. Persze, a gyerek a tévé előtt sem rohangál. De a tévé – bár vitathatatlan érdemei is vannak – alkalmatlan az elcsendesedésre. A modern filmtechnika nem lecsillapítja, hanem ellenkezőleg, felpörgeti az ember érzékszerveit. Ott van ezernyi effektusnak kitéve, és gyakran nem képes feldolgozni a felét sem.

Az olvasás viszont már-már „szent” dolog, egy szertartás, amit az ember minden alkalommal hasonló rituálékkal kezd el. A könyv kiválasztása, a kedvenc olvasópozició megtalálása, az „olvasószentélybe” való visszavonulás, a csend, és maga az olvasás, az élmény, hogy a könyv lapjai egyre fogynak, miközben bennünk egyre több kép alakul ki – mindez biztosítja, hogy az olvasás  az állandóság, a nyugalom, valamilyen titkos belső jóérzés lehetőségévé váljon. Az olvasó ember nem fogyasztója, hanem megalkotója egy mindennél érdekesebb saját filmnek, amit belső szemeivel egyedül ő láthat. Tehát az olvasás alkotófolyamat is, mégpedig nagyon személyes, intim folyamat, amelyben az ember szembenéz a maga félelmeivel, megidézheti démonait, kivetítheti reményeit, vágyait.

Innen továbblépve az olvasás építkezés. Egyszerre belső és külső építkezés. Belső, mert gyarapodik a  szókincsünk, ismereteink a világról, azonosulunk érdekes szereplőkkel, megismerünk lehetséges gondolkodási rendszereket – jókat és rosszakat egyaránt. Ezáltal alakul a személyiségünk, és saját belső hangunkra hallgatva alakul, mert nincs ott senki, hogy befolyásoljon, mi magunk dönthetjük el, mi a véleményünk a könyv tartalmáról, a szereplőkről, az eseményekről. És külső fejlődési lehetőség is, mert – különösen gyerek- és fiatal korban – az emberben erősen él a vágy, hogy a különleges élményeit megossza a barátaival. Egy jó könyvet elmesélni már maga is egy fél alkotás. Hát még eljátszani! Főhős lenni! Világot menteni meg, csakúgy, mint kedvenc szereplőink! Korunkban minden szülő és pedagógus álma a kreatív gyerek – mégis a tévé előtt hagyjuk ücsörögni csemetéinket, hogy készen előregyártott szörnyek, robotok, ruhák, világok villózásában vesszen el belőle éppen az, amit növelni akarnánk. Mert filmeket nem nagyon lehet újrajátszani. Gyermekeink nem tudnak repülni, lézerfegyvereik kezdetlegesek, más planéták lakóivá sem egyszerű vedleni. És ha sikerül mégis – akkor harc következik. Egy másik faj kiirtása, egy másik világ támadó ösztöne, a másság meg nem értése, el nem fogadása.

Igen, a valóság itt van, mindenütt mellettünk, és igazatok van, gyermekeinket nem nevelhetjük álmodozónak. De ahhoz sincs jogunk, hogy a valóság nevében őrült álmokat kínáljunk nekik. Akinek kislánya van, kötelezően átesik/átesett az Eperke-, Barbi- és Hannah Montana-szakaszon, a nagyobb lányok pedig filmsztárokra akarnak hasonlítani. És miközben elnagyolt jellemvonásokkal megrajzolt életidegen szereplőkkel azonosulnak, elfelejtenek maguknak élő, vagy élővé képzelt, komplex példaképeket keresni.

A sokszor ingerszegény környezetben kötelességünk felkínálni gyermekeinknek a biztonságos kalandozás lehetőségét. Lehet kalandozni a családdal is, de olyan gyakran rohanunk el előlük, amikor a legjobban kellenénk… Másrészt pedig: ők sem másabbak, mint mi voltunk. Egy adott pillanatban szülők nélkül akarják megismerni, megélni, megváltani a világot. Csakúgy, mint régen. Nem mellékes ugyanis, hogy a könyv – egyúttal a múlt is. A gyökerek, az azonosulás lehetősége, a kontinuitás élménye. A felismerés, hogy ugyanolyan vagyok, mint ezernyi más hozzám hasonló korú gyerek, az idők homályába visszaveszően. Megbizonyosodás arról a minden gyerekben ott élő sejtésről, hogy a felnőttek világából való kimenekülés, önnön világunk megteremtése egy „ősugrás”, egy olyan lépés a belső fejlődésben, amit az aggódó szülők néha nem értenek, akár rosszallanak is, de attól még jó és szükséges.

És akkor nem szóltam még az olvasás jellemformáló hatásáról. Hogy türelemre tanítja gyermekeinket, kitartásra, következetességre. Tiszteletre neveli őket más munkája iránt, beavatja őket a gondolkodás műhelytitkaiba, felvezeti őket az álmodozás kék egeibe, és sokszor földhöz vágja őket egy-egy meglepő felismerés sziklájához.

Kedves szülők, olvasók és nem olvasók: a könyv nevel. Vagyis segít nekünk a legfontosabb munkánkban. Ha csak a könyvre bízzuk a nevelést, elszakad a gyerek a valóságtól; ha a tévére, internetre: belefullad. Ha az iskolára: megtöltik száraz tudománnyal, szófogadó, okos kis adattárrá alakítják. Ha pedig ránk, szülőkre, akkor elsiklik, mert míg érte rohanunk, nincs időnk éppen rá, a gyerekre, gyakran pedig túlzott elvárásainkkal gyötörjük őket. A könyv szövetséges. Iskolával, tévével, internettel, a szomszédokkal és egyéb eszünkbe sem jutó dolgokkal együtt segít komplex emberré nevelni féltett kincseinket. S éppen azt biztosítja, amire nincs feltétlenül szüksége a túléléshez, de amihez feltétlenül szüksége van, ha teljes ember akar lenni: érzelmi érettséget, intelligenciát, tájékozottságot, érzékenységet, fogékonyságot a másság iránt. Úgyhogy biztassuk gyermekeinket – egy-egy jó könyvvel: kalandra fel!


Vidd hírét!