Harry Hole három év hongkongi távollét után tér vissza Oslóba. Egy olyan ügy csalogatja haza, ami különösen érzékenyen érinti: egy számára kedves személyt gyilkosság vádjával készülnek bíróság elé állítani. Az áldozat egy tizenkilenc éves narkós, Gusto Hanssen, akit a rendőrség feltételezése szerint egyik fiatal cimborája lőtt le, vélhetően az „anyagon” való veszekedés közben.
Jóllehet már nem dolgozik a norvég rendőrség gyilkossági osztályán, Harry felkeresi régi kollégáit, és a segítségüket kéri. Bár a rendőrségen megváltoztak távollétében a dolgok – a szervezett-bűnözési osztály (SZBEO) élén például a Nemzeti Nyomozó Iroda (Kripos) volt vezetője, a fiatal és ambiciózus Mikael Bellman áll, akivel Harry a legutóbbi ügyében összetűzésbe került –, az ex-nyomozó számíthat néhány volt kollégája támogatására. Elsősorban a fiatal rendőrségi technikus, Beate Lønn nyújt hasznos segítséget számára.
Az ügy bonyolult, és jóval távolabbra mutat, mint egy egyszerű narkós csetepaté. Az oslói kábítószeres piacot egy új banda uralja, amely egy új, a heroinnál is sokkal kelendőbb droggal, a violinnal látja el a fogyasztókat, ráadásul az árusítást is rendkívül szervezetten végzi. A csoport vezetőjéről – akit mindenki csak Dubajként emleget –, szinte semmit sem lehet tudni, mintegy kísértetként járja a várost, és kíméletlenül elbánik mindenkivel, aki keresztezni próbálja útját. Harry hamar rájön: hogyha tisztán szeretne látni a gyilkossági ügyben, elkerülhetetlenül bele kell folynia a kábítószeres alvilág életébe, ezzel pedig óhatatlanul is célponttá válik. Miközben vadásznak rá, és a norvég rendőrség is lépten-nyomon keresztezi útját, Harrynek újra és újra meg kell küzdenie saját – az utóbbi időben szunnyadó – démonaival. Régi szimata nem hagyja cserben, viszont komoly dilemma előtt áll: az érzelmeire vagy az igazságérzetére hallgasson?
A Kísértet Jo Nesbø Harry Hole-sorozatának kilencedik kötete. Norvégiában 2011-ben jelent meg, magyarul az Animus Kiadó Skandináv krimik című sorozatában látott napvilágot 2013 tavaszán. Jóllehet terjedelmét tekintve a második leghosszabb regény a sorozatban, talán ez volt az első olyan kötet az általam olvasott Nesbø-könyvek közül, amelynél nem éreztem a „kevesebb több lett volna” érzést. A Kísértet terjedelmével egy pillanatig sem volt gondom, szinte semmi fölösleges és erőltetett nem volt benne, így a közel 550 oldal észrevétlenül elfogyott olvasás közben.
Nesbø egyik erőssége kétségtelenül abban rejlik, hogy kilenc kötet után is képes tartani azt a színvonalat, aminek köszönhetően vitathatatlanul az egyik legjobb skandináv krimiszerző. Nagyon jól kézben tartja a sorozatot, nagyon jól nyúl vissza a korábbi kötetek egy-egy eseményéhez, szereplőjéhez, az ezek közötti kapcsolatokhoz, és úgy építi be őket a történetbe, hogy az olvasónak akkor sincs hiányérzete, ha esetleg kimaradt egy-két rész számára. Nyilván, sokkal nagyobb az élmény, hogyha valakinek sikerül – lehetőleg sorrendben – elolvasni a sorozat összes kötetét.
A Kísértet talán legnagyobb erőssége a kábítószerfüggők- és terjesztők világának igen kemény, mellbevágó ábrázolása. (Már-már azt feltételezné az ember, hogy csak az képes belülről, ennyire hihetően ábrázolni ennek a világnak a működését, aki maga is részese volt valamikor.) Az olvasóban kiváltott hatást fokozza, hogy a szerző egy olyan írói fogást alkalmaz, ami részéről akár szokatlannak is mondható: a központi cselekményszál mellett – amelynek a főszereplője természetesen Harry Hole –, azzal párhuzamosan, végigvonultat a regényen egy másik szálat is, amelyben a haldokló Gusto Hanssen meséli el egyes szám első személyben – egy apjának intézett monológ formájában – saját történetét, a dílerkedéstől kezdve drogfüggőségén keresztül egészen a gyilkosság pillanatáig. A kettőből bontakoznak ki teljes egészében az események, nagyon jól kiegészítik egymást, amire nem derül fény Harry nyomozásából, az előbb-utóbb Gusto elbeszéléséből kerül felszínre.
Sokszor szóba kerül a skandináv krimik kapcsán a bennük megfogalmazódó – vagy megfogalmazódni vélt – társadalomkritika, mint ennek a műfajnak az egyik elmaradhatatlan eleme. És amikor az ember egyre több ilyen könyvet olvas, óhatatlanul is keresi ezt bennük, amikor pedig nem találja, akkor elgondolkodik, hogy esetleg nem ő értette-e félre a regény üzenetét. A Kísértetben ilyen gondokkal nem szembesül az olvasó: az oslói drogos alvilág, a rendőrségi és politikai korrupció annyira erőteljes motívumként vannak jelen a regényben, mint talán egyetlen korábbi Nesbø-regényben sem. Sőt ennyire egyértelműen talán az egyik általam olvasott skandináv krimiben sem nyerhetünk bepillantást a fátyol mögé, amely oly finoman fedi el az észak-európai társadalmak mélyén lappangó anomáliákat a kívülállók elől. Nesbø kíméletlenül nekimegy néhány kényes kérdésnek, és egyértelműen jelzi, hogy valami nagyon nincs rendben ebben a társadalomban. És olyannyira ez kerül a regény központjába, hogy nincs szükség a korábbi kötetekből megszokott sorozatgyilkosokra sem, egyetlen – az oslói közvélemény és a rendőrség számára teljesen jelentéktelen – gyilkosság bőven elég ahhoz, hogy Nesbø kibontsa a nagyszerű cselekményt.
Nesbø a Kísértetben talán még sikeresebben alkalmazza a tőle megszokott csavarokat, mint a korábbi regényeiben, ennek köszönhetően pedig okoz néhány meglepetést az olvasó számára. Mindezt anélkül, hogy ezek a fordulatok erőltetettek lennének – amire azért korábbi regényeiben időnként volt példa. Ami pedig a végkifejletet illeti, az felülmúlt minden elképzelést – legalábbis az én esetemben –, és bármennyire is ott motoszkál már jó ideje bennem a gondolat, mégis képes volt a meglepetés erejével hatni. És, hogy néhány kérdés megválaszolatlanul maradt, csak még kíváncsibbá tesz a folytatást illetően. Korábban is vártam egy-egy újabb Nesbø-regény magyar fordításának megjelenését, de annyira egyiket sem, mint a sorozat tízedik, Norvégiában az idén megjelent, Politi (Rendőrség) című kötetét.
Szinte már csak bónuszként említeném meg, hogy az a finom, nem túl erőltetett humor – elsősorban Harry részéről –, amit eddig leginkább a Leopárd című kötetben véltem felfedezni, mindvégig jelen volt a Kísértetben is. Ugyanakkor nem tudok szó nélkül elmenni a regény indítójelenete mellett sem, amely egyébként többször is felbukkant a történet során, és amelyet egyszerűen zseniálisnak éreztem: a környezetnek egy teljesen szokatlan nézőpontból történő ábrázolása, egy patkányanya szemszögéből, amely „kétségbeesetten” próbál utat találni kicsinyeihez a falban található lyukat eltorlaszoló (holt)testen keresztül.
A korábbi Nesbø-regények kapcsán mindig megfogalmaztam egy-két olyan negatívumot, amelyek az én szememben rontották a regény összképét. Ezek egy részét talán a Kísértettel szemben is fel lehetne róni, viszont úgy gondolom, nincs értelme. A regény összképét annyira rendben levőnek érzem, hogy minden apró hiba és hiányosság jelentéktelenné válik. Mindenképpen ez a legjobb Harry Hole-kötet, amit eddig olvastam.